Hablaty és a sárkánylovasok: 4. Fejezet

El kellett gondolkodnom pár dolgon. Hallottam, hogy valaki jön és sejtettem, hogy Astrid az. Most komolyan, egy perc nyugalmam sem lehet? Nem mintha, nem örülnék annak, hogy mostanában Astrid nem kerül, csak... még ehhez is hozzá kell szoknom.
-Hablaty? Jól érzed magad? -kérdezte a hátam mögül.
-Persze. Minden rendben van. -feleltem. 
-Ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy ez nem igaz... -mondta. És... igaza volt. Le is ült mellém.

-Csak...mostanában minden olyan furcsa. -mondtam. -A támadásmentes napok, az egészen jó csapatmunka és most ez a levél. Olyan, mintha a feje tetejére állt volna a világ és folyamatosan körülöttem forogna. Ráadásul már nem vagyunk gyerekek, nincs velünk folyton az apánk, hogy megvédjen és most itt állunk egy hatalmas csata előtt és alig vagyunk annyian, hogy ne haljunk bele.
-De kitartóak vagyunk és csapatként dolgozunk! -biztatott Astrid. -Mi vagyunk a sárkánylovasok, és a vezetőnk, az a Hablaty Haddock, aki 300 év után békét kötött a sárkányokkal, betanította őket, szerette és még most is szereti őket. Az a Hablaty Haddock, aki bebizonyította, hogy a Hablaty név igen is nagy név és nem a leggyengébbek, hanem a legerősebbek az igazi Hablatyok. Gondolj bele! Saját kis-falut építtettél, saját védelmi rendszerrel, saját készletekkel, anélkül, hogy bármelyikünk szülei besegítettek volna. Tényleg nem vagyunk már gyerekek, de ez meg is látszik.
Esküszöm, hogy ha nem türtőztetem magam, perceken belül úgy megcsókolom Astridot, hogy azt még vagy ezerszer bánom meg. De legalább három oka volt annak, hogy ne tegyem meg: 1.: Mert ez a hely eléggé nyilvános, 2.: Az Astrid és a köztem lévő barátságnak annyi lett volna, 3.: Még túl fiatal vagyok a halálhoz!
Türtőztesd magad Hablaty, türtőztesd! Na igen a kis hangocska a fejemben előjött. Szuper! Gondolj arra, hogy ha megteszed meghalsz! Na jó, kösz szépen hangocska. Ezzel sokat segítettél. Igazán megnyugtató egyébként, hogy saját magammal beszélgetek... Már szinte dőltem Astrid felé, de az eszem mindig visszahúzott. Ekkor azonban eszembe jutott apám egyik bölcs mondata: Fiam, egyszer mindenen túl kell esni, de az a lényeg, hogy a szívedet kövesd, ne pedig az eszedet. A szíved, mindig megmutatja a helyes irányt. És ebben igaza volt. Pont mint amikor először láttam Fogatlant: az eszem azt súgta, hogy meg kell ölnöm, hogy igazi viking lehessek, de a szívem legmélyén nem tudtam megtenni. És milyen jól csináltam! Annyi minden kavargott a fejemben, de sosem voltam az a kockáztatós fajta viking.
-Figyelj Astrid... én gondolkoztam... -megfogtam a vállát, de csak azért mert a kezét nem mertem- és...
-Hablaty, Astrid! -kiáltott a hátunk mögül Hanga. -Nem akarom megzavarni a mélyreható beszélgetéseteket, de nemsokára naplemente van és indulnunk kéne!
Remek! Szép volt Hablaty! Miért kell neked annyit gondolkodni, miért?!
Na jó, ez a hangocska kezd nagyon ijesztő lenni. Ráadásul már nem vagyok az a Hablaty, akit mindenki kerül, tehát nem tudom, hogy mit gondolkoztam ennyit egy egyszerű tetten. Persze, ilyenkor már könnyű okosnak lenni! 
Felálltam, majd Fogatlanhoz indultam. Kivettem a levelet a nyeregtáskámból, majd a hátulján lévő mini térképre meredtem. 

Pár perccel később már javában úton voltunk arra a titokzatos szigetre. Néha-néha hátranéztem a kísérőimre, nehogy eltűnjenek, vagy elfogják őket. Hát igen, fő a biztonság. Elég sokszor ránéztem a térképre, hogy jó irányba megyünk-e, mert hát.., hogy enyhén fogalmazzak, Magnus nem volt túl jó a feltérképezésben. Egyre inkább az az érzés fogott el, hogy valami nincs rendben. Persze, nem mintha lenne olyan nap amikor minden rendben van, de nagyon rossz érzés fogott el. Bár erősnek akartam látszani, nem mindig sikerült, mert féltettem Fogatlant, féltettem Astridot, Hangát és a sárkányaikat. Amikor már láttam azt a szigetet, ahova tartottunk, újra hátranéztem a kísérőimre.
-Srácok, készüljetek a leszállásra! Mindkettőtöket előre megkérlek, hogy ne szóljatok bele a beszélgetésünkbe Magnussal, mert ha a ti sajátos erőszakos hangotokon beszéltek, annak sose lesz jó vége.
Mindkettőjükön láttam, hogy ha leszállunk, meg fognak verni, ezért egy kicsit félni kezdtem.

Na szép! Hablaty Haddock, Hibbant-sziget leendő főnöke, megijed két lánytól... Jó mondjuk nem éppen átlagos lányok, de akkor is! Félretéve a hülyeségeimet, leszálltunk a sziget szélére. 
Azonnal lepattantam Fogatlanról és szétnéztem. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre. Pár lépésre tőlünk volt egy hatalmas erdő, a sziget közepén pedig egy nagy sziklacsúcs. Szívesen felrepültem volna oda Fogatlannal, de erre most nem volt időnk. Meg kellett találnunk Magnust. Intettem a többieknek, hogy kövessenek és ismét a térképre meredve, elindultam az erdő mélyére.

Csak pár percig sétálhattunk, és máris egy tábort találtunk. Még meg volt rakva a tűz és pár holmi is a földön hevert. Furcsának találtam, hogy valaki csak úgy itt hagyta minden dolgát és a tábortüzet őrizetlenül, de találkoztam már ennél furcsább dologgal is. Elkértem Astridtól a messzelátómat, és belenéztem. Amit akkor láttam, az már annyira nem volt biztató. Leégetett fák, megperzselődött fű és jó néhány sérült sárkány. Azonnal rohanni kezdtem a sárkányok felé, reménykedve abban, hogy még menthető a helyzet.
-Ezekkel a sárkányokkal meg mi történt? -kérdezte értetlenkedve Astrid egy Siklósárkány mögül.
-Nem tudom, de ezek a nyomok nem tűnnek úgy, mintha sárkányé lenne. -jelentette ki Hanga, a földet vizsgálva.
-Igazad van. -helyeseltem. -De nem is viking nyomok.
Egyikünk sem értette a dolgokat.
-Keressetek nyomokat! -adtam ki a feladatot. -Én addig ellátom a sárkányokat!
Astrid és Hanga is bólogatott és két külön irányba indultak, a földet és az eget vizsgálva. Én egy Gronkel felé vettem az irányt, akinek mindkét szárnya sebesült volt. A lábai össze-vissza voltak karcolva. Egy pillanatra elgondolkodtam. Vajon mi okozhat ekkora kárt ennyi sárkányban? A karomnyomokat vizsgálva, úgy gondoltam ez csakis sárkány lehetett. Elsétáltam egy kisebb sziklaképződményhez és pár kavicsot felemelve mentem vissza a Gronkelhez.
-Nézd csak kis pajtás... -nyújtottam felé a követ. -Éhes vagy? 
A sárkány rögtön kikapta a kezemből a kavicsot, amire egy kicsit megijedtem, de csak tovább dobáltam neki a köveket.
-Ez az... Finom igaz? -amint a Gronkel megette a köveket, a kinyújtott kezemhez nyomta a fejét. -Jól van... most lássuk a sebeidet...
A sárkány egyik szárnya eltört, a másik csak megkarcolódott. Gyorsan hoztam egy letört faágat és leszakítottam egy darabot a nadrágomból. Az ágat a sárkány szárnyához illesztettem és a nadrágom letépett darabja segítségével rögzítettem a törött testrészt. A másik szárnyára csak vizet öntöttem, hogy a seb kitisztuljon, majd egy újabb nadrágdarabbal bekötöttem.
-Hablaty! Ezt látnod kell! -szaladt oda hozzám Hanga és Astrid szinte egyszerre.
Meglepődött arccal figyeltem az érkezőket.

Mindhárman tőlem jobbra futottunk, ahol még több sérült sárkányt találtunk.
-Micsoda? Még több sérült sárkány? -értetlenkedtem.
-A nyomok ugyan azok. Még a megperzselődött fű is ugyan olyan mint az első helyen. -mondta Hanga.
-Ez furcsa. -mondtam. -Egy sárkány általában nem szokott ilyen nagy pusztítást végezni, főleg nem a többi sárkány ellen...
-Már hogyha sárkány a tettes. -tette hozzá Astrid. Bólintottam.
-Igen. De, hogyha nem sárkány, akkor mégis mi?
Mindketten a fejüket rázták, jelezve, hogy ötletük sincs. De igazság szerint nekem sem volt. Leguggoltam egy Cipzárhát mellé. Jobbra, majd balra néztem és egyik társamat sem láttam. Nem találtam furcsának, mert úgy gondoltam biztos elmentek nyomokat keresni. Egy pillanat múlva valaki befogta a számat, majd hátrarántott. Hátranézni sem volt időm, mert az a valaki leütött és elájultam.

Hatalmas fejfájással nyitottam ki a szemem. Már épp meg akartam törölni a szememet, de akkor vettem észre, hogy hátra van kötve a kezem. Nem akartam segítségért kiáltani, mert akkor csak nagyobb bajba sodortam volna magam, ezért csak arrébb kúsztam, hátha találok valami éleset, amivel el tudom vágni a köteleket.
-Hablaty... -hallottam a hátam mögül.
Kicsit megijedtem attól, hogy ebben a sötétben valaki megszólított, de próbáltam nyugodt maradni, hogy ne nézzek ki nagyon hülyén.
-Astrid? -kérdeztem vissza. Erre az aki az előbb megszólított közelebb kúszott hozzám és megölelt.
-Hablaty! Hála, Thornak! -mondta. Furcsának tartottam, hogy neki nem volt megkötve a keze, (vagy meg volt, csak már kiszabadult) bár Astridot ismerve, annyira mégsem volt fura.
-Hol vagyunk? És hol van Hanga? -kérdeztem egyre indegesebben.
-Elfogtak minket. Ryker és Dagur. Hanga éppen kihallgatáson van.
-Vallatják? -kérdeztem újra.
-Igen. -felelt röviden.
-És te...?
-Én már túl vagyok rajta. Szerencsére pár sebbel megúsztam.
Nyilván Astridnál a pár seb, halálos sérülés, de inkább ezt nem jelentettem ki, mert nem akartam vele összetűzésbe keveredni.
-Hol vannak a sárkányaink? -kérdeztem aggódva.
-Biztos bezárták őket. Ryker mondta is, hogy szép summa fogja ütni a markát, hogyha eladja őket a Fekete-piacon.
-Szóval ezért hívott ide minket! Hogy el tudja adni a sárkányainkat, minket pedig fogságban tartson, hogy tanítsuk be a sárkányait! Olyan nyilvánvaló volt és én mégis iderángattalak titeket... Sajnálom... -most aztán minden feszültséget kieresztettem magamból, de arra azért figyeltem, hogy ne kiabáljak.
-Ne sajnáld, mert nem a te hibád! -mondta Astrid. -Én is eljöttem volna, ha a több éve nem látott családtagom levelet küldött volna! Mindannyian meggondolatlanok voltunk.
Jól van Hablaty, második alkalom, hogy megtedd azt, amit már órák óta meg kellett volna. Nagy levegő és gyerünk... Háromra. Egy...kettő...há...
Hirtelen fényt láttam, majd a cellaajtó kinyílt, mögötte pedig ott volt Hanga és egy sárkányvadász. Hangát belökték hozzánk, a vadász pedig visszazárta a cellát és otthagyott minket.
Második próbálkozás: teljes kudarc. Motyogtam magamban. Megforgattam a szememet.
-Hablaty! -ölelt meg Hanga is.
-Hanga! Minden rendben? -kérdeztem, mikor a lány elengedett.
-Persze. Csak néhány karcolás.
Komolyan? Már Hanga is kezdi ezt a "nagymenő harcos vagyok és semmi nem fáj nekem" dolgot? Nem elég, hogy Astrid is ezt csinálja?
-Várj, eloldozlak... -motyogta Hanga, mire én hátat fordítottam neki, ő pedig leszedte rólam a köteleket.
-Kösz. -morogtam magam elé. -Na de most, kéne egy szökési terv. Először is... próbáltatok eddig valamit?
-Csak azt, hogy ellopjuk a kulcsokat. -jelentette ki Astrid. -De nem sikerült, mert pont őrségváltáskor sikerült véghez vinni.
-Nekünk fizikai előnyünk van. -mondtam, de mivel mindketten csak bambán néztek rám, hozzátettem. -Úgy értem, hogy ti ketten akár az egész őrséget is le tudnátok szedni.
-Csak el kéne jutni a sárkányainkig és onnan már tiszta az út. -tette hozzá Hanga.
-Valamelyikőtök tudja, hogy melyik cellába vannak bezárva? -kérdeztem.
-Amikor vittek vallatni, a nagyokos Ryker pont elvitt Viharbogár mellett. Ott volt bezárva még egy csomó vad sárkány és Szélpenge. Gondolom Fogatlannak valami speciális helyet készített.
Erre a reakcióm valami ilyesmi lehetett.

Esküszöm a sírás kerülgetett. Ha nem találjuk meg Fogatlant, azzal vége az életemnek. Keménynek kell lenned Hablaty! Legyél olyan mint Hanga, vagy Astrid. Jó, ez a kis hang kezd az agyamra menni. De, végül is igaza volt.
-A terv a következő: Astrid úgy tesz, mintha megtörne és elárulna valami fontosat. Leütöd az őröket, aztán Hangával együtt elmentek Viharbogárért és Szélpengéért, majd kiszabadítjátok a vadsárkányokat. Én addig megyek és megkeresem Fogatlant. Aztán a fent találkozunk, felgyújtjuk a hajót, vagy hajókat és visszamegyünk a Peremre.
Hát, ha nem sikerül, az lehet a legrosszabb, hogy meghalunk. Jó, azt hiszem perceken belül leütöm magam.
-Sikerülni fog! -biztatott Astrid.
-Akkor kezdjük... -mondtam.
A következő percekben az történt amit elterveztem. Astrid és Hanga már mentek a sárkányaikért, én pedig Fogatlanért. Már vagy száz ketrecet átnéztem, mikor megpillantottam Fogatlant.
-Szia, pajti! -simogattam meg a fejét. -Gyere gyorsan, sietnünk kell...
Gyorsan elloptam az egyik leütött őrtől a kulcsait és kinyitottam Fogatlan ketrecét. Valahogy leszedtem a szájkosarát, majd eloldoztam a köteleket is. Aztán felültem rá és spirálforgásban eltűntünk.

Próbáltam csendben kirepülni a hajóról és a tervem be is jött. Astrid és Hanga már a felhők fölött vártak rám. Az intésemre pedig, mindhárman megtámadtuk Ryker flottáját. Az akció sikerrel zárult, és mindhárman hazarepültünk a Peremre.

Amit viszont ott találtunk az nem éppen nevezhető átlagosnak.
-Hablaty! Végre itt vagytok! A Peremet megtámadták és el is foglalták. -repült felénk Takonypóc.
-El kéne tűnnünk innen, amíg még lehet! -mondta Halvér az égő Peremre mutatva.
Nehezemre esett kimondani a következőket.
-Igazad van Halvér. Menjetek! Fogatlan és én még mentjük a menthetőt!
-Mi?! Nem hagyunk itt téged egyedül! -mondta Astrid.
-Még jó, hogy nem! Együtt fogjuk megtenni... -helyeselt Halvér.
-Várj... mit is kell megtennünk? -kérdezte értetlenkedve Fafej.
-Fogalmam sincs tesó, de szerintem segítsünk gyújtogatni a vadászoknak! -ötletelt Kőfej.
-Nagyon jó ötlet! -monda Fafej.
-Oh, Thor! Na kezdjünk neki...
Fájó szívvel a kunyhóm felé repültünk és egyetlen plazmabombával felgyújtottuk. Éreztem, hogy szinte megszakad a szívem, ahogy néztem az égő kunyhómat. A többiek követték a példámat és (Fafej és Kőfej kivételével) szinte mindenki elsírta magát.
-Menjünk srácok! A Peremen már nincs helyünk...
-Sajnálom Hablaty... -mondta Astrid mellőlem.
-Igen én is. De menjünk haza, Hibbantra.

Hihetetlen, hogy egyetlen nap alatt ennyi érzelem repkedett bennem össze-vissza. Fájdalom, szerelem, bátorság, és ezek mind mind csak a kezdetek. Merthogy másnap újabb és újabb kalandokba keveredtünk...