Hablaty és a sárkánylovasok: 6. Fejezet

Pár perccel később, mikor már kiengedtük Magnust a "zárkából", mindenki azon gondolkodott, hogy lehetne megúszni ezt az ünnepséget. Kivéve Takonypócot.
-Hah! Fogadjunk, hogy Hablaty azért nem akar ünnepséget, mert tudja, hogy senki sem menne el vele! Senki sem választaná őt, mert mindenkinek egy vérbeli viking kéne, mint én!
-Azt hiszem belehánytam a számba... -mondta Astrid, a szeme sarkából Hangára sandítva, aki elkezdte utánozni.
-Ne már Takonypóc, ezzel nem segítesz! -csitította le a nagyképű vikinget Halvér.
-Hát szerintem pedig teljesen igazam van. -felelte az említett.
-Tartsunk népszavazást! -kiáltotta Fafej.
-Népszavazást? Azt sem tudod ez mit jelent... -tette keresztbe a kezét Halvér. Fafej erre egy kicsit elgondolkodott, majd segítségkérően Kőfejre nézett.
-De tudom! -ordította Fafej.
-Igen, tudja! -kontrázott rá Kőfej. -De mit is tudsz, tesó?
-Elfelejtettem... -szomorkodott Fafej.
Azt hittem, menten leütök mindenkit, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni Magnussal, de ebbe a tervembe is bezavart a srácok idegesítő veszekedése.
-Miért veled ki menne el Takonypóc? -kérdezte gúnyosan Halvér. A kérdezett megforgatta a nyakát és odasétált Hangához és Astridhoz.
-Szerintetek, melyikük szeretne jobban velem jönni... az elérhetetlen, vagy a még elérhetetlenebb? -kérdezte Takonypóc, miközben átkarolta a két lányt. Erre szinte egymás gondolatában olvasva, Hanga és Astrid megfogták Takonypóc két kezét és erőből, hozzávágták a földhöz. Majd a szokásos, alkarpacsijukkal ünnepelték meg a győzelmüket.
-Ez azt...jelenti, hogy...mindkettő... -motyogta az "áldozat", miközben, próbált felállni a földről. Persze Hanga és Astrid ezt sem viselte el, ezért még egyszer rá is tapostak Takonypócra.
-Srácok... figyeljetek már egy kicsit... -lassan kezdtem belátni, hogy a Hablatyos módszer most nem fog beválni, ezért elővettem a Pléhpofa módot. -Be lehet fogni!
Még én magam sem hittem el amit csináltam. A többiek megint úgy lepődtek meg, mint pár perccel ezelőtt. Mindenesetre, elöntött a magabiztosság, ezért folytattam.
-Sokkal fontosabb dolgunk is van annál, hogy azon veszekedjünk, hogy ki nem, és ki megy el Takonypóccal vagy velem az ünnepségre. Meg kell győznünk az A csapatot, hogy elrejtsék valahol Magnust és helyettünk járőrözzenek, meg kell terveznünk a Snoggletogi fellépésünket, ki kell képeznünk Magnust sárkánylovasnak és még sorolhatnám órákig, de nem érnék a végére. Szóval, ha nem ezekhez kapcsolódik a "barátságos" beszélgetéseket, akkor fogjátok be a szátokat és hagyjatok gondolkodni.

Miközben beszéltem, a sírás kerülgetett. Apa rám hárít egy akkora felelősséget, hogy egy napig úgymond főnök legyek és még ott vannak a srácok, Dagur, Ryker a Sárkányszem, a harcok, a bátyám, a Snoggletogi rendezvény, a Perem elvesztése és még vagy ezer kisebb gond, ami már évek, vagy hónapok óta nyomta a vállamat. Egyszerűen muszáj voltam kiengedni a gőzt, még akkor is, ha az egész feszültséget, ami bennem volt, a barátaimon kellett levezetnem.
-Sajnálom srácok. Csak... ez nekem mind olyan nehéz.
-Ahogy nekünk is Hablaty. -próbált megnyugtatni Hanga. -Hidd el, mi sem azért veszekedünk, mert kedvünk van hozzá, hanem mert le kell vezetnünk a feszültséget. Pont úgy, ahogy neked.
-Valahogy beszéld le apádat erről az ünnepségről. Hiszen így is van elég gondod. -tette hozzá Astrid.
-Nem. -jelentettem ki határozottan. -Az ünnepség meg lesz tartva. Kötelességem azt tenni, amit a főnök akar, és ha azt akarja, hogy legyen ünnepség, és átlépjünk a felnőtt korunkba, akkor így lesz.
-És mi lesz a többi feladattal? -kérdezte Halvér.
-Azt is megoldjuk valahogy. Eddig is könnyedén túllendültünk az akadályokon, akkor most miért ne lenne így? -tettem fel a költői kérdést.
-Hát nem tudom... mert mondjuk mindenki azon van, hogy KICSINÁLJON MINKET?! -mutogatott Takonypóc.
-Ezzel, megint... nem segítesz... -kezdte el újra Halvér, de szerencsére időben leintettem, így nem kezdtek el verekedni.
-Ne! Hagyd... már mindenki elfáradt... -léptem Takonypóc elé. -Foglalkozzunk most inkább az első számú problémával...
-Az ünnepséggel? -kérdezte Fafej.
-Nem, hanem azzal, hogy hogy rejtsük el Magnust, amíg mi az ünnepségen vagyunk. -válaszolt helyettem Hanga, mire bólintottam.
-Hát te mondtad, hogy az A csapatra kell bíznunk őt és a járőrt. -magyarázta Kőfej.
-De csak Gusztáv tudna segíteni, mert a többiek mind felnőttek, tehát ott kell lenniük este a Nagyteremben. -mondtam elszomorodva. -Tehát ha meggyőzzük Gusztávot az is csak annyira lenne elég, hogy Magnusra vigyázzon és elrejtse. Viszont a járőrre még mindig találnunk kell valakit.
-Ha megengeded Hablaty... én beleszólnék ebbe... -szólalt meg Magnus mögülem. -Talán én tudnék segíteni.
-Magnus, nem hiszem, hogy... -kezdtem el finoman elhallgattatni a bátyám, de ő közbe szólt.
-Nem, Hablaty komolyan beszélek. Én évekig tanulmányoztam a sárkányokat, és vagyok annyira jó, hogy megvédjem magam. Azt a Gusztávot meg küldjétek el nyugodtan járőrözni.

Na jó, egyre több fura dolgot tudok meg a testvéremről. Tanulmányozta a sárkányokat? Éveken át? Lehet, hogy tudna nekünk segíteni a betanításukban! Ellepett a boldogság és a bamba mosolyom újra elterült az arcomon.

-Hablaty figyelnél egy kicsit? -kérdezte Astrid, miközben vállon ütött, hogy biztosan odafigyeljek. Zavartan fordultam a srácok felé, akik felhúzott szemöldökkel és keresztbe tett karral bámultak rám.
-Szóval... akkor a mai este megoldva. -jelentette ki Halvér.
-Igen... me-megoldva természetesen. -helyeseltem. -És most...hah... már lehet arról veszekedni, hogy ki kivel megy az ünnepségre. Én most haza megyek és ledőlök, ti pedig csak nyugodtan dicsekedjetek a párotokkal...
-Hablaty várj! -kiáltott utánam valaki. Megfordultam, és Astridot láttam magam előtt fülig elpirulva.
-I-Igen...? -kérdeztem zavartan. Én is fülig elpirultam, majd a fantáziámra bíztam az egész helyzetet. A fantáziám szerint pedig Astrid, most azt mondja, hogy menjünk el sétálni, leülünk valahova beszélgetni és megcsókol, majd azt mondja, hogy menjünk el együtt az ünnepségre. Na persze! Ha ez megtörténik, én esküszöm visszamegyek a Peremre és visszaszerzem. Magamban nevettem egyet, miközben elképzeltem a fantáziadús jelenetet.
-Sétálunk egyet? -kérdezte Astrid még mindig vörösen. Én magamban motyogtam egy sort arról, hogy kár volt megfogadnom valamit, amit nem tudok megtartani. "Mindig olyan hamar ítélek, mindig!" -Öhm... Hablaty?
-Ó... igen, igen, persze... menjünk... -mondtam még mindig zavartan. -Fogatlan! Gyere ide pajti! Megyünk sétálni, aztán repülhetünk egyet.
Fogatlan boldogan ugrált oda hozzám, majd egy párszor megnyalt, és végül elkezdett lökdösni a kijárat felé.
-Várj... ti most ELMENTEK? -kérdezte Takonypóc. Vagyis inkább ordította. Erre a válaszom csak egy bólintás volt. -Rendben, akkor sajnálom Astrid, de Hangával kell mennem az ünnepségre. Remélem nem csalódtál nagyot...
Astrid arca meg sem rezzent, csak szimplán megfordult és kiment a Sárkánysuliból. Takonypóc erre megrántotta a vállát és szomorúan a kijárat felé nézett.
-Ennyi? -mondta, de ránézett a többiekre és gyorsan stílust váltott. -Mármint nyilván ennyi. Hiszen nem akarja, hogy mindenki lássa őt sírni, mert nem velem fog jönni.
Én csak megforgattam a szememet és felültem Fogatlanra, hogy utolérjük Astridot és Viharbogarat.

Pár perccel később már Astrid mellett repültem.
-Nem úgy volt, hogy sétálunk? -kérdeztem kicsit viccesen, de s próbálkozásom láthatóan nem vált be, mert Astrid továbbra is maga elé meredve repült előre. -Hé, ne foglalkozz Takonypóccal, csak próbált felhúzni...
-Már megszoktam. -jelentette ki mogorván.
-Öhm... valami... valami baj van? -kérdeztem aggódva. Astrid sóhajtott.
-Nem, semmi. Csak szálljunk le.
Jó... ez kezdett nagyon furcsa lenni. Kicsit kezdtem aggódni, és szerintem ez az arcomon is látszott.

Leszálltunk a falu vége felé, de azért még Penész házától messze, de az aggodalmam Astrid viselkedése miatt, még mindig nem múlt el.
-Figyelj... biztosan jól vagy?
-Persze. Nincs semmi bajom. -felelte egyhangúan. -Csak muszáj... elgondolkodnom pár dolgon.
-És...?
-És kell valaki, akivel megoszthatom.
Idegességemben az ajkamba haraptam. Néha a szemem sarkából Astridra néztem, de inkább a tengert bámultam és hátra néztem a hátunk mögött játszó Fogatlanra és Viharbogárra. Szintén azért mert ideges voltam, leültem és a műlábamat kezdtem el piszkálni. Astrid is leült, de egyikünk sem szólt egy szót sem, mert mind a ketten eléggé zavarban voltunk.
-És mi... lenne az a dolog? -törtem meg a csendet.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze. -feleltem egyértelműen. Astrid újra sóhajtott.
-Hát... tegnap, amikor ott ültünk azon a hegyen... meg a börtönben... -kezdte el a kínos beszélgetést. Tudtam, hogy hova fogunk kilyukadni, de inkább hallgattam tovább, mit mond, hátha mégis megúszom. -Te... meg akartál...tudod.
-Hát...öhm... azt hittem megúszom... -mondtam újra fülig kivörösödve.
-És... miért nem tetted?
-Hát... két okom is volt rá. Először is: nem volt teljesen tökéletes és én úgy gondoltam... és igen, elég sokat gondolkodtam rajta..., hogy tökéletesnek kell lennie. -mondtam még mindig zavartan, de miközben ezeket mondtam, kezdtem egyre jobban megnyugodni. -Másodszor pedig: féltem, hogy megölnél és soha többé nem állnál velem szóba...
Astrid kuncogott egyet magában. Láttam az arcán, hogy kicsit komolytalannak tarthatott, de közben, ő is megértette amit akartam. Kicsit közelebb ültem mellé, mire ő a könyökével játékosan meglökött.
-Én is tisztázni szeretnék két dolgot. Először: annyira még én sem vagyok kegyetlen, hogy egy ártatlan tettért, megöljek valakit, bár... Takonypócot ismerve ez mégis megtörténhet... -ebben a pillanatban abbahagyta a mondanivalóját és mindketten elkezdtünk nevetni. A szemem sarkából hátranéztem Fogatlanékra, majd visszafordultam Astridhoz. -Másodszor pedig... nekem ez... elég tökéletesnek tűnik...
-Igen... tényleg igazad van... -néztem az éppen lefelé úszó napra. Tudtam, hogy mi fog következni: az, amit már évek óta türelmesen vártam. Astrid megcsókolt.

De ez most olyan igazi volt. Nem olyan, mint az eddigiek. Szerintem eddig, csak úgy poénból csinálta, meg dicséretként, mint az Olvadásfeszten. Még én magam sem hittem el ami történik, csak egyszerűen ültem és kész. Mikor szétváltunk, már nem volt olyan vörös és ideges, ahogy én sem. Nem állhattam meg, hogy átöleljem, és látszólag ő sem, hogy a vállamra hajtsa a fejét.

-Lenne még egy kérdésem... -morogta a levegőbe Astrid.
-És mi lenne az? -kérdeztem teljesen magabiztosan. Közben már az forgott az agyamban, hogy, hogy fogom visszaszerezni a Peremet.
-Ugye még nem hívtad el Hangát az ünnepségre? -kérdezte. Nyilván nem akart rögtön belevágni a közepébe, ezért az én módszeremet használta. "Na végre valamit jól csináltam!"
-Miért tettem volna? Nem vettem volna el Halvértől a lehetőséget. A legjobb barátom! -hallottam ahogy Fogatlan megsértődött, ezért a Viharbogár által fogott halának az egyik részét az ölembe köpte. -Persze csak utánad, pajti...
Látszólag Fogatlant ez már nem izgatta. Megint bedurcizott, és most ezt fogja csinálni, egészen addig, amíg nem engesztelem ki valahogy. "Remek!" Felálltam a földről és elkezdtem Fogatlannal játszani. Természetesen a "hatalmas harc", nem maradhatott ki.

Jelen pillanatban, Fogatlan szerintem olyan volt, mint egy nagy gyerek. Pedig lassan húsz éves volt, mint én, csak ő sárkányévben. És mintha az nem lett volna elég, hogy majd összenyomott a nehéz fejével, még össze is nyalt a kimoshatatlan nyálával.

Na remek! Most már fürdenem is kell... De... legalább a hisztis Fogatlan kicsit felfüggesztette a munkásságát.
-Na, most már egy szavad sem lehet, pajti! Teljesítetted a mai napi "feladatodat", úgyhogy ki vagy engesztelve...
Fogatlannak látszólag eszében sem volt abbahagyni a nyalogatást, ezért valahogy, muszáj volt kimásznom alóla. Aztán... csak, hogy ne nevessen, kapott egy kicsit a saját nyálából.

-Hé, Hablaty! -kiáltott oda hozzánk Astrid. -Ide adnád a távcsöved egy pillanatra?
-Miért, valami baj van? -kérdeztem vissza, aggódva. Odarohantam Astridhoz, miután intettem Fogatlannak, hogy egy kicsit álljon le a hülyeségeivel.
-Hát, ha a furcsa alakú, folyamatosan közeledő szikla bajt jelent, akkor igen. -felelte összeszorított szemmel. Ezt már én sem hagyhattam annyiban, azonnal rohantam a nyeregtáskámhoz, hogy kivegyem a távcsövem, és amint a kezembe vettem, már bele is néztem.
-Azok ott... nem sziklák! Szólj a többieknek! Mindenkinek kell a segítsége.
-Miért mik azok... hajók? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Igen. Méghozzá... várjunk csak... az ott egy fehér zászló? -kérdeztem magamtól. -De... még nem is ez a legfurcsább... Dagur?
-Micsoda? Dagur? De, miért jönne idáig, csak azért, hogy lengessen egy fehér zászlót? -érdeklődött Astrid, még mindig összeszorított szemmel.
-Nem tudom... ennek így semmi értelme.
A válaszom után azonnal felültem Fogatlanra.
-Hablaty te meg...?
-Figyelj, én odamegyek. Nem tudom, hogy mi ez az egész, de lehet, hogy fontos. Viharbogárral fedezzetek amíg odaérünk, aztán támadóállásban szálljatok le. Egyet kérek: bármennyire is idegesít, vagy húz fel téged Dagur, ne támadd meg.
Astrid bólintott majd felült Viharbogárra és mindketten elindultunk a hajó felé.

Mikor leszálltunk, Dagur még mindig lengette a fehér zászlót. Körbenéztem a fedélzeten: egyetlen fegyveres katona sem volt rajta, de még csak egy csapdát sem láttam.
-Testvérem! -kiáltotta Dagur, és mikor leszálltam Fogatlanról, magához ölelt és úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. -Úgy örülök, hogy itt vagy!
-I-igen? T-tényleg? -kérdeztem rekedt hangon. -Mi lenne ha mondjuk elengednél?
Dagur elengedett, ami nekem felért egy olyan érzéssel, hogy megmentett az összeroppanós haláltól.
-Mi szél hozott ide titeket? -kérdezte a "testvérem", mire én egy eléggé értelmetlen fejet vágtam.
-Hát... mondjuk, hogy itt lakunk? -kérdeztem vissza értetlenül. Dagur olyan arcot vágott, mintha életem legnagyobb hülyeségét mondtam volna. -Tudod... mert a Peremet... a Peremet most egyedül hagytuk, teljesen üresen! -tettem hozzá, majd támogatást kérve, hátranéztem Astridra.
-Igen, pontosan így történt!
-Hablaty, ti most... jól érzitek magatokat? -most Daguron volt a sor, hogy értetlenkedjen. Megint. Halvány, bamba mosoly terült szét az arcomon, miközben abban reménykedtem, hogy a "testvérem" mindent elhiggyen nekünk.
-Na de térjünk a tárgyra. -mosolyodtam el újra. -Miért vagy itt... fehér zászlót lengetve?
-Hát nem egyértelmű? -kérdezett vissza. Úgy látszik, hogy Dagur a sárkányrablás és ölés helyett, rászokott a kérdésre, kérdéssel válaszolásra.
-Nem... nem igazán... -mondtam felhúzott szemöldökkel.
-Nem? Akkor mindegy. Szóval... a jó öreg Ryker szépen átejtett minket. Már egy hónapja történt, amikor egy szörnyen girnyó fiút ejtettünk fogságba. Hah, szörnyen girnyó volt! Nagyjából olyan volt mint te! Sőt... úgy is nézett ki mint te, csak idősebbnek látszott.
-Dagur, ha lehet, akkor térj a lényegre! -tettem keresztbe a karom.
-Ma biztos bal-műlábbal keltél fel testvér! Érted... -Dagur elkezdett nevetni a saját "viccén", majd mikor feltűnt neki, hogy egyáltalán nem találom viccesnek, folytatta amit elkezdett. -Szóval... a fiú elég titokzatos volt, és egy szót sem szólt, de még csak a nevét sem árulta el. Bedobtuk a sárkányarénába, hogy meghaljon, de...
-De? -kérdezte Astrid feszülten.
-De megszökött. Sárkányháton.
-Sárkányháton? -kérdeztünk vissza egyszerre Astriddal.
-Jól hallottad testvér. Másnapra eltűnt az összes sárkányunk. Aztán Ryker rátalált a fiúra, és azt üzente nekünk, hogy menjünk el érte. De amikor odaértünk, Ryker megtámadott minket egy egész flotta hajóval, és rengeteg sárkányvadásszal. Esélyünk sem volt ellenük, de még csak a fiút sem tudtuk kézre keríteni. -Dagur legyintett egyet, majd szórakozásból belehajított egy vadászt a vízbe.
Elgondolkodtam. Így fejben összefoglaltam amit Dagur mondott, és végül arra jutottam, hogy ha igazat mond, akkor most el kell, hogy fogjuk és segítséget kell kérni apától, hogy megtaláljuk azt a fiút és leigázzuk a sárkányvadászokat. Hátranéztem Astridra, majd intettem, mire felszállt.
-Dagur, velünk kell jönnöd. -jelentettem ki határozottan. A "testvérem" meg sem mozdult, csak keményen nézett maga elé. -Öhm... komolyan mondtam, tehát szállj fel!
-Hablaty én tudom, hogy kételkedsz bennem, de ugye nem fogtok bezárni? Eleget voltam elzárva, ijesztőbbnél ijesztőbb, mélyebbnél mélyebb cellákba.
-Sajnálom Dagur, de nincs választásunk. Szállj fel, mielőtt mi is megtámadunk! -láttam Dagur arcán, hogy ő is tudja, hogy nincs választása és velünk kell tartania. Nagyot sóhajtott, majd lassan felszállt Fogatlanra. -Induljunk pajti! -súgtam a sárkányom fülébe.
Újra intettem Astridnak, mire ő elindult, mi pedig utána repültünk.

Fogatlannak és Viharbogárnak ki adtuk azt a feladatot, hogy ha Dagur szökni próbálna, neveljék meg egy kicsit, Astrid és én pedig rohantunk a Nagyterembe apához. Szinte kicsaptam az ajtót és úgy szaladtam oda a székében ülő főnökhöz. Rajta kívül senki sem volt a teremben.
-Apa, beszélnünk kell!
-Most kivételesen ráérek fiam, tehát hallgatlak. -felelte apa miközben felkelt a székéből és kinyújtózott.