Hablaty és a sárkánylovasok: 7. Fejezet

-Szóval... -kezdtem bele a Hablaty-féle körülírásba. -Mit tennél, ha azt mondanám, hogy elfogtam...nem is tudom... Dagurt.

-Vízre bocsátanám hátrakötött kézzel és lábbal, hogy a tengerbe fulladjon. -felelte higgadtan apa.

-Jó... ez nem éppen az amire számítottam... -vakartam meg a tarkómat. -Nem lehetne esetleg csak...bezárni?

-Bezárni? Te csak ennyit tennél azzal aki, többször is Hibbant-sziget és lakosai életére tört? Gondolkodj fiam! -sose láttam még apát ennyire idegesnek, talán csak akkor, amikor még régen mindig káoszt okoztam.

Valami azt súgta, hogy jobb ha most eltűnünk innen, mert a végén még kicsúszik a számon, hogy tényleg elfogtuk Dagurt, ezért elkezdtem kifelé húzni Astridot a Nagyteremből.

-Apa, végül eszembe jutott, hogy az a dolog nem is olyan fontos. Majd... este találkozunk az ünnepségen.

-Hablaty! -kiáltott utánam a törzsfő. Azonnal megálltam és a szemébe néztem. -Nehogy szégyent hozz rám azzal, hogy egyedül jössz, vagy egyáltalán nem is jössz az ünnepségre! Mert ha így lesz, azt még nagyon megbánod...

"-Nyugodj meg apa, nem egyedül megyek. Majd meglátod..."-mondtam magamban, majd kitoltam Astridot az ajtón.

-Szóval...nem fogod neki elmondani, hogy tényleg elfogtuk Dagurt? -kérdezte Astrid, mikor már úton voltunk a Sárkánysuli felé, a sárkányainkkal és Dagurral.
-Nem. Azzal csak nagyobb feszültséget okoznék, és mindig utána kéne rohangálni mert megszökött. -feleltem higgadtan. Astrid bólintott egyet, jelezve, hogy most kivételesen igazam van.
A szemem sarkából hátrapillantottam Fogatlanra, aki éppen Dagurt lökdöste, hogy ne szökjön el sehova. Néhányat rá is morgott a vadászra, amire annak válasza, csak annyi volt, hogy beszélgetni kezdett a sárkánnyal.
-Jaj, ne már Fogatlan, egy kicsit sem szeretsz? -kérdezte szomorúan. Fogatlan újra mordult egyet, majd elfordította a fejét, ezzel teljesen egyértelművé téve a válaszát. Nem állhattam meg, hogy elmosolyodjak, de gyorsan vissza is fordultam, mielőtt még nagyon kihúztam volna a gyufát mindkettőjüknél.
-Nem hiszem el, hogy már mindjárt este van. -törte meg a csendet Astrid. -Hihetetlen, hogy néhány óra múlva, már a Nagyterembe fogunk ülni és...
-Tegyél egy szívességet és ne fejezd be ezt a mondatot. -vágtam a szavába kissé talán túl gorombán. -Én még erre nem állok készen, Astrid. Nem akarok "felnőtt" lenni. Én még fel akarom fedezni a világot és a sárkányokat. -mondtam szomorúan, miközben önkéntelenül lenéztem a földre.

 -Hablaty én ezt megértem, de egyszer úgy is túl kell esnünk rajta. -felelte Astrid. -Az, hogy most, vagy két holdhónappal később történik meg, az szerintem már teljesen mindegy.
-Szerintem meg nem. -jelentettem ki. Közben éreztem, hogy most átvettem Fogatlan régi szerepét és én kezdtem el hisztizni. -Ez nektek sokkal egyszerűbb mint nekem. Most gondolj bele... ti csak másképp lesztek kezelve meg szólítva, én viszont bármelyik percben megkaphatom a főnöki posztot.

-Nézd...nyilván elképzelni sem tudom, hogy milyen most neked, de abban segíthetek, hogy győzd le ezt az érzést. -mondta Astrid, majd gyengéden megpaskolta a vállamat.  

Örültem neki, hogy Fogatlan mellet, Astrid is mindig ott van nekem, ha szükségem van valakire. Újra elmosolyodtam, majd (mikor már láttam a Sárkánysulit, elővettem a komoly arcomat.

Beléptünk a kapun. Természetesen, Takonypóc a sarokban ült, lehorgasztott fejjel, amit szerintem azért csinált, mert Hanga biztos bejelentette, hogy Halvérrel megy az ünnepségre. Fél perccel később azonban felpattant és odasétált Kőfejhez. 
Fafej a csirkéjével táncolt, vagyis próbálta megtanítani neki, hogy hogy kell táncolni. Bár, amennyire Fafej tud táncolni, azt még én is könnyedén megtanultam volna.
Hanga és Halvér egymással beszélgettek. Mellettük ott állt Magnus is és a sárkánykönyvet bújta. Tisztára úgy nézett ki, mintha Halvér és az én keverékem lett volna. 
Szóltam Fogatlannak, hogy lőjön egyet a terem közepére, hátha mindenki odafigyel majd ránk. Meg is tette, és ahogy sejtettem, mindenki felkapta a fejét. 
-Srácok... van még itt egy kis gond. -vakartam meg a tarkómat. Mindenki Dagurra nézett, aki veszettül elkezdett integetni, főleg Hanga felé.
-Te...! -kiáltotta Hanga és már rohant is a fejszéjével, hogy lecsapja a bátyját. Aztán valami eszébe juthatott, mert nagyjából tíz centire Dagur fejétől megállította a fegyverét.
-Tehát...nem fogsz megölelni? -kérdezte Dagur, kierőltetett mosollyal az arcán. Hanga ledobta a fegyvert és rám nézett, de nagyjából úgy, mintha ölni akarna.
-Neked nincs ki a négy kereked, hogy idehoztad ezt a... sárkányvadászt?!
-Megadta magát és átverték. -léptem oda Hanga elé.
-És te ezt bevetted?! Hablaty ez az ember bárkit be tud csapni! Hiszen Rykernek dolgozott!
-Átadhatott volna minket Ryker embereinek, de nem tette. -jelentette ki Astrid. -Ha segít nekünk, győzhetünk.
-Hát már te is mellé állsz? -kérdezte Hanga Astridtól még mindig idegesen. Közben engem arrébb lökött és szinte Astrid arcába mászott, a halálos tekintetét pedig megőrizte.
-Hanga, elhiszem, hogy mérges vagy, de lehet, hogy Hablatyéknak igaza van. -próbálta meggyőzni Halvér Hangát.
A kérlelt arca mintha egy kicsit megenyhült volna, aminek természetesen örültem. Kérlelve néztem Hangára, aki végül sóhajtott egy nagyot és végre elhitte nekünk, amit mondtunk. Újra elmosolyodtam.

-Hablaty. -szólított meg Dagur, miközben óvatosan mellém sétált. -Szeretnék mondani valamit, remélem ettől majd jobban megbíztok bennem. Nem Ryker a sárkányvadászok vezére. 
-T-tessék?! -kérdezte egyszerre mindenki. Nem fért a fejembe, hogy hogyan titkolhatta el ezt eddig Ryker.
-Jól hallottátok. A vezérük egy Viggo Folytonzord nevű, ijesztő alak. Én már találkoztam vele, tényleg Folyton-zord, ha érted, hogy értem. És nagyon okos és ravasz is. Vigyázzatok vele.
Ha igaz amit Dagur mondott, akkor óriási nagy slamasztikában lehettünk. De, ezzel most nem volt időnk foglalkozni, mert minél hamarabb, be kellett zárnunk Magnust és Dagurt is. Ekkor...előjött egy ötlet.
-Magnus gyere ide légy szíves! -kiáltottam oda a bátyámnak, aki meglepődve, a sárkány könyvvel a hóna alatt, odasétált hozzánk. -Bemutatom neked Dagurt. Azt hiszem, hogy ti ketten jól kijöttök majd, hiszen mindkettőtöknek a harc és a sárkányok az életetek. Együtt lesztek bezárva a Sárkánysuliba és néha majd Gusztáv is rátok néz.
Magnus kezet fogott Dagurral, majd (mivel bólintottam) elindultak valamiről beszélgetni. 
-Huh, ezt is ki lehet pipálni a listán... -sóhajtottam. Takonypóc most már egy kicsit boldogabbnak tűnt, és ez nekem is feltűnt. -Takonypóc, minden rendben?
-Sosem voltam jobban! -kiáltott vissza mosolyogva. 
-Miért vagy ilyen boldog? -szállt be a kérdezősködésbe Halvér.
-Nyugodj meg Halpofa, csak örülök, hogy végre valaki, viszonozza az érzéseimet. -ennél a mondatánál Astridra, majd Hangára pillantott.
-Kőfej? -kérdezte egyszerre mindenki, az említettre nézve.
-Mi az? -mindenki Takonypócra mutatott, ezért Kőfej felfogta, hogy miről van szó. -Mivel senki nem hívott el, inkább megyek Takonypóccal, minthogy a főnök ebédje legyek...
Mindenki nevetni kezdett, még a sárkányok is. Felnéztem az égre, és a már lassan teljesen lemenő napra nézve, felfogtam, hogy lassan indulni kéne készülődni.
-Öhm...srácok...nem szívesen vagyok ünneprontó, de lassan indulni kéne az ünnepségre. -jelentettem ki, mire mindenki csendben maradt és szó nélkül elindultak az otthonukba. Fogatlan és én voltunk az utolsók, akik elhagyták a Sárkánysulit, de előtte még intettem Dagurnak és Magnusnak, hogy indulunk. Mindketten bólintottak, ezért rájuk csuktuk a kaput és elindultunk haza.

-Apa! Itthon vagy? -kérdeztem, mikor átléptem a főnöki ház küszöbén. Senki sem válaszolt, ezért megrántottam a vállam és felsétáltam az emeletre. Az ágyamon szinte rögtön kiszúrtam egy levelet, amit fel is vettem és olvasni kezdtem.

Fiam!
Kérlek téged, hogy minél hamarabb készülj el az ünnepségre, mert még meg kell beszélnünk pár dolgot előtte. 
Hozzátok a sárkányokat is, mert nekik is szerepük lesz a rendezvényben.
A többiek szüleivel itt várunk titeket a Nagyterem előtt, és kérlek arra is, hogy minden veled egykorú fiúnak szólj, hogy azonnal induljanak a Nagyterembe. 
Nagyon el vagyunk csúszva az idővel, tehát kérlek nagyon siessetek!
Apád:
Termetes Pléhpofa

Amint sikerült elolvasnom a levelet szóltam Fogatlannak, (aki idő közben lefeküdt a helyére, hogy aludjon egy kicsit) hogy keljen fel, majd kicsit leporoltam a ruhámat, kiszedtem a sár-és kosz darabokat a hajamból és lerohantam a földszintre.
-Gyerünk Fogatlan, sietnünk kell! -ezzel a lendülettel felszálltam a sárkányomra és elindultunk, hogy szóljunk mindenkinek.

Már minden fiú mögöttünk repült és villám tempóban száguldottunk s Nagyterembe. Takonypóc elég ideges volt, mert mögötte ült Fafej, mivel ahhoz, hogy Böffel és Töffel repülni tudjon, Kőfej is kellett volna. Szerencsénk volt, mert Fafej elég fáradtnak tűnt, legalábbis az, hogy nem mondott minden percben hülyeségeket ezt bizonyította.
-Végül... te kivel mész Fafej? -kérdezte Takonypóc, hogy kevésbé legyen ideges és nevessen egy nagyot.
-Hát nem egyértelmű? -kérdezett vissza Fafej, de mivel mindenki folyamatosan őt nézte, talán leesett neki, hogy számunkra ez nem egyértelmű. -Nagyon fáradtak vagytok ma... Hát Csirkével! 
-Várj... te képes voltál elhívni egy csirkét a felnőtté avatásunk ceremóniájára? -kérdezte Halvér idegesen. Fafej erre mérgesen felkapta a fejét.
-Ne merd sértegetni Csirkét! 
-Jól van, jól van csak megjegyeztem... -forgatta meg a szemét Halvér.
Nem tudtam elhinni, hogy minden egyes megjegyzésen képesek vagyunk összeveszni. Megköszörültem a torkom, és felemeltem a jobb karom.
-Leszállásra készüljetek!
Mindannyian leszálltunk a Nagyterem elé. Takonypóc és Fafej még mindig egymással veszekedtek, majd mikor meglátták apát, befogták a szájukat és egyenesbe álltak. 
-Korábban jöttetek, mint hittem. -jelentette ki Pléhpofa. Megveregette a vállamat és miután ez megtörtént, szinte azonnal kilépett a Nagyterem ajtaján Morgópóc, Dean Hofferson, Halvér apja és az ikrek apja. 
-Tehát... most csak férfiak vannak itt? -kérdezte Halvér a hátam mögül.
-Ti még nem vagytok férfiak, de ma azok lesztek. -magyarázta Dean Hofferson, majd átnyújtott Pléhpofának négy vállszalagot.
-Ezek itt az ünnepi vállszalagjaitok. -mutatta meg a szalagokat apa. -Minden fiúnak egy jár. Rá van írva annak a háznak a neve, ahova tartoztok. Ezt kell viselnetek, amíg tart az ünnepség. 

 Apa mindenkinek a kezébe belenyomott egy vállszalagot. Az enyémre az volt ráírva, hogy: Haddock.
-Ez miért csak a fiúknak jár, uram? -kérdezte Halvér, miután nagy nehezen felszenvedte magára a vállszalagját.
-Mert ezek apáról-fiúra szállnak. A lányoknak is van ilyen örökségük, csak nekik nyilván az anyjuk adja át. -felelte Pléhpofa.
-De... akkor Hanga mit kap? Hiszen neki nincsenek szülei, így nem adhatja át neki az örökséget az anyja. -kérdeztem, úgy nagyjából minden ott lévő felnőttől. 
-Azt hiszitek, úgy szervezzük meg ezeket, hogy nem megyünk el minden szigetre, hogy megkeressük az olyanok örökségeit, mint Hanga? -tette fel a költői kérdést Halvér apja. Bólintottunk, jelezve, hogy nagyjából fogjuk a jelet. 
-Most pedig... meg kell beszélnünk pár dolgot. Először is: mindenkinek el kell mondania, hogy ki a párja, hogy le tudjuk írni a neve mellé, majd mikor ezzel a lányok is végeztek, akkor elpróbáljuk a felnőtté avatás ceremóniáját. -húzta ki magát apa, majd még felhúzott szemöldökkel hozzátette. -Rendben?
-Igen! -jelentette ki minden fiú egyszerre.
-Akkor kezdjük. -jelentette ki Halvér apja, aki látszólag ugyan olyan volt mint Halvér, tehát ezt a könyvet is ő vezette. -Fiam? 
-Hanga. Tudod, az Ádáz törzsfőnök lánya. -mondta Halvér kicsit megszeppenve.
-Felírtam. A Jorgenson fiú? -kérdezte újra az idősebb Ingerman.
-Kőfej Thorston. -jelentette ki büszkén Takonypóc, majd halálos tekintetével rám nézett.
-Rendben. A Thorston fiú? 
-Csirke Thorston. -húzta ki magát Fafej. Mindenki úgy nézett rá, mintha a világ legnagyobb bohócával állnának szemben. Bár így jobban belegondolva... ez így is volt. -Mi az? Ma mindenki bal kézzel kelt fel? Vagy bal lábbal...?
-Rendben...felírtam. Végül...a Haddock fiú?
Egy hatalmasat fújtam. Most vagy rajtam fog röhögni mindenki, vagy mindenki le fog támadni. Apa halálos tekintettel nézett rám.

 Elképzeltem magamban azt a jelenetet, amikor elmondom, hogy kivel jöttem. Van egy olyan érzésem, hogy Takonypóc ezért még meg fog verni. Még egyet fújtam, majd kihúztam magam, és kijelentettem a választ.
-Astrid Hofferson.
Apa teljesen ledöbbent. Így hirtelen a többiek arckifejezését nem is figyeltem, esetleg Dean Hoffersonra pillantottam rá, hogy mit szól ahhoz, hogy a lánya egy elég furcsa személlyel jött el az ünnepségre. Szerencsémre: mosolygott. Ő is és apa is. Nem sokszor látom Termetes Pléhpofát mosolyogni, de most ez is megtörtént. És mit mondjak... örültem. Apám megint büszke volt rám. Újra kihúztam magam, majd hallgattam, hogy mit mond Halvér apja.
-Rendben. Most, hogy készen vagyunk, megvárjuk a lányokat és...
Még be sem fejezte a mondatot, már közbevágott valaki.
-Minket emlegetett valaki? -szólalt meg a hátunk mögül Bella Hofferson. Kénytelen voltam megfordulni, mert természetesen látni akartam a lányokat. Szinte mindenki ugyan úgy nézett ki, csak mindenkinek a jobb oldalára volt ráfonva a haja, valamint természetesen átöltöztették őket női ruhákba. Az anyáról-lányra szálló örökséget, nem láttam sehol, tehát biztosan valami apró ékszer lehetett. 
Fogatlan meglökdösött hátulról. Megsimogattam és megmutattam neki a vállszalagomat. Már ki is találtam, hogy másnap mit fogunk ketten csinálni, mert igazság szerint nem sokat foglalkoztam vele aznap. 
-Mindenki álljon be a párja mellé és kezdjük el a próba-ceremóniát. -osztotta ki a parancsot apa. -A sárkányok a sor végén jönnek be. 
-Nyugi pajti... minden rendben lesz. Legyél jó sárkány. -simogattam meg még egyszer Fogatlan fejét, majd idegesen várni kezdtem Astridra. 

-Fiam! -lépett oda hozzám apa, még Astrid előtt. -Büszke vagyok rád. 
-Köszönöm apa. -feleltem mélyen a szemébe nézve.
-Most pedig kapd össze magad, mert ti vezetitek a sort. 
Erre mondjuk számítottam, mert hatalmas szerencsémre, mint leendő főnök, nekem kell azt a helyet elfoglalni, amit régen apa foglalt el. Megjött Astrid is, majd mindketten beállunk a sor élére. 
-Mindenki sétáljon a terem végére és álljatok meg egymás mögött. Aztán bent elmondjuk a többi tennivalót. -mondta Dean Hofferson. Kénytelen voltam becsukni a szemem, hogy egy pillanatra megnyugodjak, de a nyíló Nagyterem ajtajának a hangja, ebbe az ötletembe bezavart, tehát a nyugodt Hablatyból átmentem a "mindjárt fejre állok Hablatyba". 

Mikor mindenki beért a terem végébe és beálltunk úgy, ahogy Dean kérte, apa elmondta, hogy itt mondani fog egy kis beszédet, majd bejelent minket felnőtteknek. Ezután kimegyünk és (mivel ez az ünnepség az első sárkánylovasok tiszteletére is van rendezve) le kell írnunk egy tiszteletkört a falu körül. Aztán visszamegyünk majd a terembe, mulatunk, végül a sárkányok segítségével, rendezzünk egy "tűzijáték partit" is. Azután mindenki akkor megy haza, amikor akar.

Én személy szerint borzalmasan izgultam. Mi van, ha leégetem magam mindenki előtt? Megint Hablatynak, a mihasznának hívnának? Vagy még ennél is rosszabb lenne? Elküldenék a sárkányokat? Ezzel a rengeteg idióta kérdéssel a fejemben ültem le a banda régi "táborhelyére" a Nagyteremben. Levettem a vállszalagot is, mert hihetetlenül idegesített, hogy folyton le akart esni rólam. Hiszen apa, vagy hatszor akkora volt, mint én és valószínűleg az ő apja is legalább olyan termetű volt mint apa. Szinte már fájt, hogy egy ilyen nagy dolog megy ma végbe, és mindezt azért, mert képes voltam elhinni annak a Viggonak vagy kinek, hogy a levelét, Magnus küldte. Ha ez nincs, nem veszítjük el a Peremet, nem kell hazajönnünk és így is nálunk lenne a bátyám. Tehát, ha jobban belegondolunk, minden miattam van. Megint Hablaty, a szerencsétlen lettem. Hablaty, a mihaszna. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb név arra, hogy mindent elcsesztem. Ezaz! Hablaty, az elcseszett. Ez egy jó név volt a számomra. 
Miközben magamban megünnepeltem, hogy milyen zseniális neveket tudok magamnak kitalálni, leült mellém Hanga, majd a semmiből megjelent Fogatlan is.
-Minden rendben? -kérdezte az Astridra jellemző, aggódó tekintettel Hanga.
-Nem. Koránt sem.
Hanga erre nem tudott mit mondani. Valószínűleg megszokta, hogy mindig azt mondom, hogy minden rendben, mikor valami nyomja a lelkemet. Mivel zavart a kínos csend, én szólítottam meg őt.
-Látom jól kijöttök Halvérrel.
Hangát ez nagyon váratlanul érte, nekem pedig jól esett, hogy nem arról beszélünk, hogy milyen gondjai vannak Hablatynak, az elcseszettnek.
-Igen. Viccesen nézett ki, amikor megkért, hogy jöjjek vele az ünnepségre. És belátom...jól tettem, hogy igent mondtam.
-És Takonypóc? -kérdeztem, de nem néztem fel Hangára, hanem a vállszalagomat bámultam.
-Elviselem, még egy darabig. Azzal ráztam le, hogy Halvér éppen azon a terven dolgozik, hogy hogy lőjük ki őt a tenger közepére. És bevált.
-Ebben is hasonlítotok Astriddal. Olyan kifogásokat szokott kitalálni, hogy simán el is hisszük neki, amit mond. Mindig.
-Apropó Astrid! Azt hittem nem mered elhívni. -mondta Hanga félmosollyal az arcán.
-Igazából...nem is én hívtam el. -viszonoztam a félmosolyt. Már éppen mondani akartam, hogy hogyan is történt, de akkor az a kis hang a fejemben (ezen a napon először) megszólalt. "Le akarod égetni magad?! Elment az eszed?!". Valamilyen szinten, a hangnak igaza volt, tehát inkább csak ennyit mondtam. -Ő mondta, hogy szeretne velem jönni.
Ennek csak a fele volt igaz, mert ezt így, egy szóval nem mondta, de igazság szerint, csak velem jött, tehát ez a kegyes hazugság még belefért.
-Ez furcsa. Nekem azt mondta, hogy csak barátok vagytok.
-Azok is vagyunk! -fékeztem le gyorsan Hangát, és a beszélgetésünkben először rá néztem. -Váltsunk témát. Mi a ti örökségetek?
Hanga belenyúlt a zsebébe és kivett belőle egy kis dobozt. Majd azt is kinyitotta és abban ott volt az örökség: egy apró, szürke gyűrű.
-Mindenkinek más színű. Astridnak kék, Kőfejnek zöld, nekem meg szürke. Egyébként egészen jól néznek ki és azt mondták, hogy mivel felnyitható, bele kell írnunk a nevünket, és ugyanígy a gyerekeinknek és az ő gyerekeiknek és így tovább, amíg a családunk utolsó sarja él. 
-Igazából tök jól néz ki. Mi meg csak egy ócska vállszalagot kaptunk... -siránkoztam. Hanga visszacsukta a kis dobozt, majd berakta a zsebébe. Aztán megfogta a vállszalagom és méregetni kezdte. -Nem nagy ez rád?
-De. Leesik rólam. -feleltem.
Hanga belenyúlt az oldaltáskájába, és kutakodni kezdett benne. Nagyjából egy perc múlva meg is találta amit keresett: egy övcsatot. Rám rakta a vállszalagot, majd egy bizonyos pontra, rárakta az övcsatot és összehúzta vele a vállszalagot olyan méretre, amilyen nekem éppen megfelelt.
-Tessék. Máris jobb nem?
-Köszönöm. -motyogtam az orrom alá, pár perc habozás után. Egy gonddal kevesebb. Fogatlan éppen játszani akart, de leintettem, mert nem akartam, hogy apa megöljön és mindenki azon röhögjön, hogy sárkánynyálas mindenem. De (csak, hogy ne hisztizzen be még egyszer) azért megvakargattam az állát, amitől menten összeesett. Két gonddal kevesebb.

Hablaty és a sárkánylovasok: 6. Fejezet

Pár perccel később, mikor már kiengedtük Magnust a "zárkából", mindenki azon gondolkodott, hogy lehetne megúszni ezt az ünnepséget. Kivéve Takonypócot.
-Hah! Fogadjunk, hogy Hablaty azért nem akar ünnepséget, mert tudja, hogy senki sem menne el vele! Senki sem választaná őt, mert mindenkinek egy vérbeli viking kéne, mint én!
-Azt hiszem belehánytam a számba... -mondta Astrid, a szeme sarkából Hangára sandítva, aki elkezdte utánozni.
-Ne már Takonypóc, ezzel nem segítesz! -csitította le a nagyképű vikinget Halvér.
-Hát szerintem pedig teljesen igazam van. -felelte az említett.
-Tartsunk népszavazást! -kiáltotta Fafej.
-Népszavazást? Azt sem tudod ez mit jelent... -tette keresztbe a kezét Halvér. Fafej erre egy kicsit elgondolkodott, majd segítségkérően Kőfejre nézett.
-De tudom! -ordította Fafej.
-Igen, tudja! -kontrázott rá Kőfej. -De mit is tudsz, tesó?
-Elfelejtettem... -szomorkodott Fafej.
Azt hittem, menten leütök mindenkit, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni Magnussal, de ebbe a tervembe is bezavart a srácok idegesítő veszekedése.
-Miért veled ki menne el Takonypóc? -kérdezte gúnyosan Halvér. A kérdezett megforgatta a nyakát és odasétált Hangához és Astridhoz.
-Szerintetek, melyikük szeretne jobban velem jönni... az elérhetetlen, vagy a még elérhetetlenebb? -kérdezte Takonypóc, miközben átkarolta a két lányt. Erre szinte egymás gondolatában olvasva, Hanga és Astrid megfogták Takonypóc két kezét és erőből, hozzávágták a földhöz. Majd a szokásos, alkarpacsijukkal ünnepelték meg a győzelmüket.
-Ez azt...jelenti, hogy...mindkettő... -motyogta az "áldozat", miközben, próbált felállni a földről. Persze Hanga és Astrid ezt sem viselte el, ezért még egyszer rá is tapostak Takonypócra.
-Srácok... figyeljetek már egy kicsit... -lassan kezdtem belátni, hogy a Hablatyos módszer most nem fog beválni, ezért elővettem a Pléhpofa módot. -Be lehet fogni!
Még én magam sem hittem el amit csináltam. A többiek megint úgy lepődtek meg, mint pár perccel ezelőtt. Mindenesetre, elöntött a magabiztosság, ezért folytattam.
-Sokkal fontosabb dolgunk is van annál, hogy azon veszekedjünk, hogy ki nem, és ki megy el Takonypóccal vagy velem az ünnepségre. Meg kell győznünk az A csapatot, hogy elrejtsék valahol Magnust és helyettünk járőrözzenek, meg kell terveznünk a Snoggletogi fellépésünket, ki kell képeznünk Magnust sárkánylovasnak és még sorolhatnám órákig, de nem érnék a végére. Szóval, ha nem ezekhez kapcsolódik a "barátságos" beszélgetéseket, akkor fogjátok be a szátokat és hagyjatok gondolkodni.

Miközben beszéltem, a sírás kerülgetett. Apa rám hárít egy akkora felelősséget, hogy egy napig úgymond főnök legyek és még ott vannak a srácok, Dagur, Ryker a Sárkányszem, a harcok, a bátyám, a Snoggletogi rendezvény, a Perem elvesztése és még vagy ezer kisebb gond, ami már évek, vagy hónapok óta nyomta a vállamat. Egyszerűen muszáj voltam kiengedni a gőzt, még akkor is, ha az egész feszültséget, ami bennem volt, a barátaimon kellett levezetnem.
-Sajnálom srácok. Csak... ez nekem mind olyan nehéz.
-Ahogy nekünk is Hablaty. -próbált megnyugtatni Hanga. -Hidd el, mi sem azért veszekedünk, mert kedvünk van hozzá, hanem mert le kell vezetnünk a feszültséget. Pont úgy, ahogy neked.
-Valahogy beszéld le apádat erről az ünnepségről. Hiszen így is van elég gondod. -tette hozzá Astrid.
-Nem. -jelentettem ki határozottan. -Az ünnepség meg lesz tartva. Kötelességem azt tenni, amit a főnök akar, és ha azt akarja, hogy legyen ünnepség, és átlépjünk a felnőtt korunkba, akkor így lesz.
-És mi lesz a többi feladattal? -kérdezte Halvér.
-Azt is megoldjuk valahogy. Eddig is könnyedén túllendültünk az akadályokon, akkor most miért ne lenne így? -tettem fel a költői kérdést.
-Hát nem tudom... mert mondjuk mindenki azon van, hogy KICSINÁLJON MINKET?! -mutogatott Takonypóc.
-Ezzel, megint... nem segítesz... -kezdte el újra Halvér, de szerencsére időben leintettem, így nem kezdtek el verekedni.
-Ne! Hagyd... már mindenki elfáradt... -léptem Takonypóc elé. -Foglalkozzunk most inkább az első számú problémával...
-Az ünnepséggel? -kérdezte Fafej.
-Nem, hanem azzal, hogy hogy rejtsük el Magnust, amíg mi az ünnepségen vagyunk. -válaszolt helyettem Hanga, mire bólintottam.
-Hát te mondtad, hogy az A csapatra kell bíznunk őt és a járőrt. -magyarázta Kőfej.
-De csak Gusztáv tudna segíteni, mert a többiek mind felnőttek, tehát ott kell lenniük este a Nagyteremben. -mondtam elszomorodva. -Tehát ha meggyőzzük Gusztávot az is csak annyira lenne elég, hogy Magnusra vigyázzon és elrejtse. Viszont a járőrre még mindig találnunk kell valakit.
-Ha megengeded Hablaty... én beleszólnék ebbe... -szólalt meg Magnus mögülem. -Talán én tudnék segíteni.
-Magnus, nem hiszem, hogy... -kezdtem el finoman elhallgattatni a bátyám, de ő közbe szólt.
-Nem, Hablaty komolyan beszélek. Én évekig tanulmányoztam a sárkányokat, és vagyok annyira jó, hogy megvédjem magam. Azt a Gusztávot meg küldjétek el nyugodtan járőrözni.

Na jó, egyre több fura dolgot tudok meg a testvéremről. Tanulmányozta a sárkányokat? Éveken át? Lehet, hogy tudna nekünk segíteni a betanításukban! Ellepett a boldogság és a bamba mosolyom újra elterült az arcomon.

-Hablaty figyelnél egy kicsit? -kérdezte Astrid, miközben vállon ütött, hogy biztosan odafigyeljek. Zavartan fordultam a srácok felé, akik felhúzott szemöldökkel és keresztbe tett karral bámultak rám.
-Szóval... akkor a mai este megoldva. -jelentette ki Halvér.
-Igen... me-megoldva természetesen. -helyeseltem. -És most...hah... már lehet arról veszekedni, hogy ki kivel megy az ünnepségre. Én most haza megyek és ledőlök, ti pedig csak nyugodtan dicsekedjetek a párotokkal...
-Hablaty várj! -kiáltott utánam valaki. Megfordultam, és Astridot láttam magam előtt fülig elpirulva.
-I-Igen...? -kérdeztem zavartan. Én is fülig elpirultam, majd a fantáziámra bíztam az egész helyzetet. A fantáziám szerint pedig Astrid, most azt mondja, hogy menjünk el sétálni, leülünk valahova beszélgetni és megcsókol, majd azt mondja, hogy menjünk el együtt az ünnepségre. Na persze! Ha ez megtörténik, én esküszöm visszamegyek a Peremre és visszaszerzem. Magamban nevettem egyet, miközben elképzeltem a fantáziadús jelenetet.
-Sétálunk egyet? -kérdezte Astrid még mindig vörösen. Én magamban motyogtam egy sort arról, hogy kár volt megfogadnom valamit, amit nem tudok megtartani. "Mindig olyan hamar ítélek, mindig!" -Öhm... Hablaty?
-Ó... igen, igen, persze... menjünk... -mondtam még mindig zavartan. -Fogatlan! Gyere ide pajti! Megyünk sétálni, aztán repülhetünk egyet.
Fogatlan boldogan ugrált oda hozzám, majd egy párszor megnyalt, és végül elkezdett lökdösni a kijárat felé.
-Várj... ti most ELMENTEK? -kérdezte Takonypóc. Vagyis inkább ordította. Erre a válaszom csak egy bólintás volt. -Rendben, akkor sajnálom Astrid, de Hangával kell mennem az ünnepségre. Remélem nem csalódtál nagyot...
Astrid arca meg sem rezzent, csak szimplán megfordult és kiment a Sárkánysuliból. Takonypóc erre megrántotta a vállát és szomorúan a kijárat felé nézett.
-Ennyi? -mondta, de ránézett a többiekre és gyorsan stílust váltott. -Mármint nyilván ennyi. Hiszen nem akarja, hogy mindenki lássa őt sírni, mert nem velem fog jönni.
Én csak megforgattam a szememet és felültem Fogatlanra, hogy utolérjük Astridot és Viharbogarat.

Pár perccel később már Astrid mellett repültem.
-Nem úgy volt, hogy sétálunk? -kérdeztem kicsit viccesen, de s próbálkozásom láthatóan nem vált be, mert Astrid továbbra is maga elé meredve repült előre. -Hé, ne foglalkozz Takonypóccal, csak próbált felhúzni...
-Már megszoktam. -jelentette ki mogorván.
-Öhm... valami... valami baj van? -kérdeztem aggódva. Astrid sóhajtott.
-Nem, semmi. Csak szálljunk le.
Jó... ez kezdett nagyon furcsa lenni. Kicsit kezdtem aggódni, és szerintem ez az arcomon is látszott.

Leszálltunk a falu vége felé, de azért még Penész házától messze, de az aggodalmam Astrid viselkedése miatt, még mindig nem múlt el.
-Figyelj... biztosan jól vagy?
-Persze. Nincs semmi bajom. -felelte egyhangúan. -Csak muszáj... elgondolkodnom pár dolgon.
-És...?
-És kell valaki, akivel megoszthatom.
Idegességemben az ajkamba haraptam. Néha a szemem sarkából Astridra néztem, de inkább a tengert bámultam és hátra néztem a hátunk mögött játszó Fogatlanra és Viharbogárra. Szintén azért mert ideges voltam, leültem és a műlábamat kezdtem el piszkálni. Astrid is leült, de egyikünk sem szólt egy szót sem, mert mind a ketten eléggé zavarban voltunk.
-És mi... lenne az a dolog? -törtem meg a csendet.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze. -feleltem egyértelműen. Astrid újra sóhajtott.
-Hát... tegnap, amikor ott ültünk azon a hegyen... meg a börtönben... -kezdte el a kínos beszélgetést. Tudtam, hogy hova fogunk kilyukadni, de inkább hallgattam tovább, mit mond, hátha mégis megúszom. -Te... meg akartál...tudod.
-Hát...öhm... azt hittem megúszom... -mondtam újra fülig kivörösödve.
-És... miért nem tetted?
-Hát... két okom is volt rá. Először is: nem volt teljesen tökéletes és én úgy gondoltam... és igen, elég sokat gondolkodtam rajta..., hogy tökéletesnek kell lennie. -mondtam még mindig zavartan, de miközben ezeket mondtam, kezdtem egyre jobban megnyugodni. -Másodszor pedig: féltem, hogy megölnél és soha többé nem állnál velem szóba...
Astrid kuncogott egyet magában. Láttam az arcán, hogy kicsit komolytalannak tarthatott, de közben, ő is megértette amit akartam. Kicsit közelebb ültem mellé, mire ő a könyökével játékosan meglökött.
-Én is tisztázni szeretnék két dolgot. Először: annyira még én sem vagyok kegyetlen, hogy egy ártatlan tettért, megöljek valakit, bár... Takonypócot ismerve ez mégis megtörténhet... -ebben a pillanatban abbahagyta a mondanivalóját és mindketten elkezdtünk nevetni. A szemem sarkából hátranéztem Fogatlanékra, majd visszafordultam Astridhoz. -Másodszor pedig... nekem ez... elég tökéletesnek tűnik...
-Igen... tényleg igazad van... -néztem az éppen lefelé úszó napra. Tudtam, hogy mi fog következni: az, amit már évek óta türelmesen vártam. Astrid megcsókolt.

De ez most olyan igazi volt. Nem olyan, mint az eddigiek. Szerintem eddig, csak úgy poénból csinálta, meg dicséretként, mint az Olvadásfeszten. Még én magam sem hittem el ami történik, csak egyszerűen ültem és kész. Mikor szétváltunk, már nem volt olyan vörös és ideges, ahogy én sem. Nem állhattam meg, hogy átöleljem, és látszólag ő sem, hogy a vállamra hajtsa a fejét.

-Lenne még egy kérdésem... -morogta a levegőbe Astrid.
-És mi lenne az? -kérdeztem teljesen magabiztosan. Közben már az forgott az agyamban, hogy, hogy fogom visszaszerezni a Peremet.
-Ugye még nem hívtad el Hangát az ünnepségre? -kérdezte. Nyilván nem akart rögtön belevágni a közepébe, ezért az én módszeremet használta. "Na végre valamit jól csináltam!"
-Miért tettem volna? Nem vettem volna el Halvértől a lehetőséget. A legjobb barátom! -hallottam ahogy Fogatlan megsértődött, ezért a Viharbogár által fogott halának az egyik részét az ölembe köpte. -Persze csak utánad, pajti...
Látszólag Fogatlant ez már nem izgatta. Megint bedurcizott, és most ezt fogja csinálni, egészen addig, amíg nem engesztelem ki valahogy. "Remek!" Felálltam a földről és elkezdtem Fogatlannal játszani. Természetesen a "hatalmas harc", nem maradhatott ki.

Jelen pillanatban, Fogatlan szerintem olyan volt, mint egy nagy gyerek. Pedig lassan húsz éves volt, mint én, csak ő sárkányévben. És mintha az nem lett volna elég, hogy majd összenyomott a nehéz fejével, még össze is nyalt a kimoshatatlan nyálával.

Na remek! Most már fürdenem is kell... De... legalább a hisztis Fogatlan kicsit felfüggesztette a munkásságát.
-Na, most már egy szavad sem lehet, pajti! Teljesítetted a mai napi "feladatodat", úgyhogy ki vagy engesztelve...
Fogatlannak látszólag eszében sem volt abbahagyni a nyalogatást, ezért valahogy, muszáj volt kimásznom alóla. Aztán... csak, hogy ne nevessen, kapott egy kicsit a saját nyálából.

-Hé, Hablaty! -kiáltott oda hozzánk Astrid. -Ide adnád a távcsöved egy pillanatra?
-Miért, valami baj van? -kérdeztem vissza, aggódva. Odarohantam Astridhoz, miután intettem Fogatlannak, hogy egy kicsit álljon le a hülyeségeivel.
-Hát, ha a furcsa alakú, folyamatosan közeledő szikla bajt jelent, akkor igen. -felelte összeszorított szemmel. Ezt már én sem hagyhattam annyiban, azonnal rohantam a nyeregtáskámhoz, hogy kivegyem a távcsövem, és amint a kezembe vettem, már bele is néztem.
-Azok ott... nem sziklák! Szólj a többieknek! Mindenkinek kell a segítsége.
-Miért mik azok... hajók? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Igen. Méghozzá... várjunk csak... az ott egy fehér zászló? -kérdeztem magamtól. -De... még nem is ez a legfurcsább... Dagur?
-Micsoda? Dagur? De, miért jönne idáig, csak azért, hogy lengessen egy fehér zászlót? -érdeklődött Astrid, még mindig összeszorított szemmel.
-Nem tudom... ennek így semmi értelme.
A válaszom után azonnal felültem Fogatlanra.
-Hablaty te meg...?
-Figyelj, én odamegyek. Nem tudom, hogy mi ez az egész, de lehet, hogy fontos. Viharbogárral fedezzetek amíg odaérünk, aztán támadóállásban szálljatok le. Egyet kérek: bármennyire is idegesít, vagy húz fel téged Dagur, ne támadd meg.
Astrid bólintott majd felült Viharbogárra és mindketten elindultunk a hajó felé.

Mikor leszálltunk, Dagur még mindig lengette a fehér zászlót. Körbenéztem a fedélzeten: egyetlen fegyveres katona sem volt rajta, de még csak egy csapdát sem láttam.
-Testvérem! -kiáltotta Dagur, és mikor leszálltam Fogatlanról, magához ölelt és úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. -Úgy örülök, hogy itt vagy!
-I-igen? T-tényleg? -kérdeztem rekedt hangon. -Mi lenne ha mondjuk elengednél?
Dagur elengedett, ami nekem felért egy olyan érzéssel, hogy megmentett az összeroppanós haláltól.
-Mi szél hozott ide titeket? -kérdezte a "testvérem", mire én egy eléggé értelmetlen fejet vágtam.
-Hát... mondjuk, hogy itt lakunk? -kérdeztem vissza értetlenül. Dagur olyan arcot vágott, mintha életem legnagyobb hülyeségét mondtam volna. -Tudod... mert a Peremet... a Peremet most egyedül hagytuk, teljesen üresen! -tettem hozzá, majd támogatást kérve, hátranéztem Astridra.
-Igen, pontosan így történt!
-Hablaty, ti most... jól érzitek magatokat? -most Daguron volt a sor, hogy értetlenkedjen. Megint. Halvány, bamba mosoly terült szét az arcomon, miközben abban reménykedtem, hogy a "testvérem" mindent elhiggyen nekünk.
-Na de térjünk a tárgyra. -mosolyodtam el újra. -Miért vagy itt... fehér zászlót lengetve?
-Hát nem egyértelmű? -kérdezett vissza. Úgy látszik, hogy Dagur a sárkányrablás és ölés helyett, rászokott a kérdésre, kérdéssel válaszolásra.
-Nem... nem igazán... -mondtam felhúzott szemöldökkel.
-Nem? Akkor mindegy. Szóval... a jó öreg Ryker szépen átejtett minket. Már egy hónapja történt, amikor egy szörnyen girnyó fiút ejtettünk fogságba. Hah, szörnyen girnyó volt! Nagyjából olyan volt mint te! Sőt... úgy is nézett ki mint te, csak idősebbnek látszott.
-Dagur, ha lehet, akkor térj a lényegre! -tettem keresztbe a karom.
-Ma biztos bal-műlábbal keltél fel testvér! Érted... -Dagur elkezdett nevetni a saját "viccén", majd mikor feltűnt neki, hogy egyáltalán nem találom viccesnek, folytatta amit elkezdett. -Szóval... a fiú elég titokzatos volt, és egy szót sem szólt, de még csak a nevét sem árulta el. Bedobtuk a sárkányarénába, hogy meghaljon, de...
-De? -kérdezte Astrid feszülten.
-De megszökött. Sárkányháton.
-Sárkányháton? -kérdeztünk vissza egyszerre Astriddal.
-Jól hallottad testvér. Másnapra eltűnt az összes sárkányunk. Aztán Ryker rátalált a fiúra, és azt üzente nekünk, hogy menjünk el érte. De amikor odaértünk, Ryker megtámadott minket egy egész flotta hajóval, és rengeteg sárkányvadásszal. Esélyünk sem volt ellenük, de még csak a fiút sem tudtuk kézre keríteni. -Dagur legyintett egyet, majd szórakozásból belehajított egy vadászt a vízbe.
Elgondolkodtam. Így fejben összefoglaltam amit Dagur mondott, és végül arra jutottam, hogy ha igazat mond, akkor most el kell, hogy fogjuk és segítséget kell kérni apától, hogy megtaláljuk azt a fiút és leigázzuk a sárkányvadászokat. Hátranéztem Astridra, majd intettem, mire felszállt.
-Dagur, velünk kell jönnöd. -jelentettem ki határozottan. A "testvérem" meg sem mozdult, csak keményen nézett maga elé. -Öhm... komolyan mondtam, tehát szállj fel!
-Hablaty én tudom, hogy kételkedsz bennem, de ugye nem fogtok bezárni? Eleget voltam elzárva, ijesztőbbnél ijesztőbb, mélyebbnél mélyebb cellákba.
-Sajnálom Dagur, de nincs választásunk. Szállj fel, mielőtt mi is megtámadunk! -láttam Dagur arcán, hogy ő is tudja, hogy nincs választása és velünk kell tartania. Nagyot sóhajtott, majd lassan felszállt Fogatlanra. -Induljunk pajti! -súgtam a sárkányom fülébe.
Újra intettem Astridnak, mire ő elindult, mi pedig utána repültünk.

Fogatlannak és Viharbogárnak ki adtuk azt a feladatot, hogy ha Dagur szökni próbálna, neveljék meg egy kicsit, Astrid és én pedig rohantunk a Nagyterembe apához. Szinte kicsaptam az ajtót és úgy szaladtam oda a székében ülő főnökhöz. Rajta kívül senki sem volt a teremben.
-Apa, beszélnünk kell!
-Most kivételesen ráérek fiam, tehát hallgatlak. -felelte apa miközben felkelt a székéből és kinyújtózott.

Hablaty és a sárkánylovasok: 5. Fejezet

Másnap, hajnali három óra, nem messze Hibbanttól:

Egyszerűen nehéz volt felfogni, hogy a Perem, csak úgy elveszett. Az a rengeteg munka amit belefektettünk a megépítésébe, mind kárba veszett. Az egyetlen jó az egészben az volt, hogy minden fontos tárgy ott volt a nyeregtáskámban: a Sárkány-szem, a térképeim, az összes jegyzetem, a Sárkány-könyv és a messzelátóm. Remélhetőleg a szigeten élő sárkányok is épségben megmenekültek.

-Tudjuk, hogy mit érzel Hablaty... -szólított meg a mellettem repülő Halvér. -Nekünk is fáj.
-Az S-em! Az a gyönyörű S-em! -siránkozott Takonypóc. -Annyira sajnálom, drága S betűm! Talán majd valamikor találkozunk a Vallhallában...
-Csak nem mindenki ugyanúgy dolgozza fel... -folytatta Halvér Takonypócra mutatva.
A messzelátómmal már láttam Hibbantot. Kíváncsi voltam apám reakciójára, amikor megtudja, hogy miért jöttünk vissza a szigetre. Kudarcot vallottam. Megint. Újra és újra felvillant előttem az a pillanat, amikor megtaláltuk a Peremet és mindenki versengett a másikkal, hogy az ő ötletét használjuk fel az építkezéshez. Néhány könnycsepp folyt le az arcomon. Nem akartam gyengének tűnni a többiek előtt, ezért felvettem a komoly arcomat és leszálltam a Hibbanti házunk előtt. Mindenki örült és ugrálni kezdett, mikor meglátott minket. Hát... mi annyira nem voltunk boldogok.
-Fiam! -ölelt meg apám. -Miért jöttetek?
-Szállást kérünk... úgy örökre.-jelentettem ki egyhangúan.
-Mi történt Hablaty? -kérdezte kicsit aggódó hangon apa. Erre csak ennyi volt a válaszom:
-A Peremnek vége.
Az örvendezős hangulata mindenkinek elment másodpercek alatt. A többi sárkánylovas odasétált mellém és miközben a sírás kerülgetett minket, mindenki hazament.

-Fiam, mondd el részletesen, hogy mi történt! -erőlködött apa, mikor mind a ketten reggelizni kezdtünk.
-Ryker és Dagur csellel terelte el Astrid, Hanga és az én figyelmemet és elhívott minket a Peremről. Majd elfogatott minket, hogy nehogy visszamenjünk és addig megtámadták az otthonunkat, és mire mi hárman visszaértünk, addigra már elfoglalták a Peremet.
-De hogy sikerült így csapdába csalni titeket? Ez nem vall sem Rykerre, sem Dagurra... -mondta apa.
-Ennek a segítségével. -vettem ki a nyeregtáskámból a levelet és nyújtottam át apámnak.
Elkezdte olvasni a levelet. Néha felpillantott rám, mire én általában csak megvontam a vállamat. Aztán lecsapta az asztalra a papírt és teljesen lefagyott.
-Ezt nem tudom elhinni... De mégis honnan... és hogy...?
-Szerintem kémkedtek utánunk, amikor elmentünk a Szárny Őrzőihez. Ott tényleg be volt zárva... a bátyám. Láttam. Én is, Astrid is és Halvér is. Az egyik vadászhajón volt megkötözve...
Sose láttam még apát sírni, és Odin úgy gondolta, hogy itt volt az ideje. Csak egy pár könnycsepp volt, semmi több, de Termetes Pléhpofát sírni látni... ilyen is csak egyszer van egy életben.
-A fiam... fogságban van! Meg kell őt mentenünk!
-Nem, nem apa várj! Mi is megpróbáltuk... -tartottam vissza. -Sajnálom...
Apa visszarogyott a székére és maga elé bambulva gondolkodott valamin. Ekkor valaki kopogtatott. Kinyitottam az ajtót, de közben folyamatosan apát figyeltem.
-Astrid! Szia... -még mindig csak futtában néztem rá az érkezőre.
-Hablaty... mi történt apáddal? -nézett Pléhpofára a vállam felett Astrid.
-Magnust siratja. -mondtam egyhangúan. -Megmutattam neki a levelet.
-Én mondtam, hogy mentsük meg... de te sosem hallgatsz rám...
Mintha valami felvillant volna a szemeim előtt, annyira nagyra nyitottam őket. Rámosolyogtam Astridra, majd egy apró puszit nyomtam az arcára és elrohantam.

Hát a meggondolatlanság  itt is jelen volt. Szerintem ő sem értette a jelenetet, de azért utánam szólt.
-Hablaty te meg hová...?
-Van egy ötletem! Gyere te is. -intettem neki, mire ő is elkezdett rohanni.

Pár perc múlva már az egész banda a Sárkánysuliban volt, várva az ötletemet.
-Szóval, mi az a nagy terv? -kérdezte Astrid keresztbe tett kézzel.
-Kiszabadítjuk Magnust... -mondtam.
-Ennyi? -kérdezték mind a hatan egyszerre.
-Hah, ennyit bárki ki tud találni... -morgott Fafej.
-Nem engedtétek, hogy befejezzem. -néztem a bandára. -Anélkül fogjuk megmenteni, hogy magunkra haragítanánk a Szárny Őrzőit.
-Na és azt mégis hogyan gondoltad? -érdeklődött gúnyosan Takonypóc.
-Meggyőzzük őket, hogy Magnus nem bánt senkit és egyáltalán nem vadász.
-Hát az biztos, hogy nagyon meggyőző tudsz lenni... -helyeselt Astrid.
-Na? Ki jön? -kérdeztem, miközben felszálltam Fogatlanra. Takonypóc és az ikrek hátraléptek, hogy ők bizony inkább Hibbanton maradnak a "biztonságban". -Halvér, te így is úgy is jössz. Ma már nem kínozlak téged egyes meg nem nevezett sárkánylovassal...
Halvér felszállt Bütyökre, Hanga és Astrid pedig a saját sárkányaikra.
-Nem, Astrid, te nem jössz. -jelentettem ki, mire az említett lekevert nekem egyet.
-De megyek és ne is próbálj lebeszélni róla... -kezdett el duzzogni. Na szuper!
-Legyen. Takonypóc, te vagy a főnök. Ne... csináljatok...semmi hülyeséget! Ja és ne szóljatok apának, hogy elmentünk.- Azzal mind a négyen felszálltunk.
-Hallottátok én vagyok a főnök! -büszkélkedett Takonypóc.
-Szerinted feltűnt neki, hogy összesen hárman vagyunk? -kérdezte Fafej Kőfejtől.
-Nem. És szerinted az feltűnt neki, hogy mi sosem fogadunk szót?

Már le is szálltunk a Szárny Őrzőinek szigetére, ahol már láttuk a vonuló menetet, akik a fészekbe tartottak. Tudtam, hogy Magnus az, akit bevisznek, ezért gyorsítottam a tempón. Berepültünk a katonák felett, és leszálltunk Mala, Throk és a fogoly, Magnus elé.
-Ne! -ordítottam, majd leszálltam Fogatlanról. A többiek már a hátam mögött álltak.
-Hablaty Harald! Ezt mégis, hogy képzelitek?
-Mala, ezt te nem értheted. A foglyotok a bátyám!
-Nem hiszek neked... -lépett elő Mala. -Ha a bátyád lenne, akkor ő is sárkánylovas lenne, akárcsak ti!
-Hablaty igazat mond. -jelentette ki mély hangon Magnus. -Tényleg a bátyja vagyok.
-Mi a ...? Akkor ti... ti...?
-Mindketten Haddockok vagyunk. Igen. -mondtam. Mala leengedte a kardját és el is rakta. Én lecsitítottam Fogatlant, nehogy valaki megsérüljön, és eloldoztam Magnust.
-Ha megengeditek, akkor hazavinnénk Hibbantra. -tettem hozzá az előző mondatomhoz. Mala kicsit hezitált, majd mivel látta köztünk a hasonlóságot, végül beadta a derekát.
-Rendben. De ha egyetlen alkalommal elárulná a sárkányokat...
-Tudom, tudom... akkor vége van. -fejeztem be. Meghajoltam Mala előtt, nehogy azt higgye, hogy ellene fordultunk, majd óvatosan hátrálni kezdtem. Felsegítettem Magnust Fogatlanra, aki ahhoz képest, hogy valószínűleg először ült sárkányon, aki nem mellesleg egy éjfúria, nem ijedt meg. Egy pillanatig csak bámultam magam elé, azon gondolkodva, hogy ez, hogy lehetséges, majd újra Malára néztem.-Mennünk kell. Apám már biztosan hiányol minket.
Felszálltam Magnus elé Fogatlanra.
-Hablaty Harald! Mi... szívesen látunk itt téged és a barátaidat. Bármikor. -mondta Mala. Meghajtottam a fejem, ahogy ő is, majd mindannyian felszálltunk és kirepültünk a Fészekből.

Már egy fél órája csak repültünk, (Magnus miatt csak szép, komótosan), amikor a bátyám mély hangján megszólított.
-Szóval... ti most... mármint Hibbant, békét kötött a sárkányokkal?
-Igen. Már vagy három éve. -feleltem. Éreztem Magnus hangján, hogy kicsit meg van szeppenve. Persze ez teljesen érthető: bezárják egy helyre, majd hirtelen megjelenik az öccse és a barátai, sárkányháton és azt kérik, hogy tartson velük, vissza Hibbantra.
-Minden Hablaty érdeme... -mondta a tőlem jobbra szálló Hanga.
-Hát... részben. De azért Astridnak is volt hozzá némi köze. -helyeseltem. -Tényleg! Te még nem is ismered a bandát!
-Névről ismerem őket, hiszen szinte egyszerre születtek veled. -mondta a hátam mögül Magnus. -Emlékszem, hogy te és Astrid folyton együtt játszottatok. Az milyen nagy volt! Főleg, hogy mindig a hajadnál fogva húzgált oda magához... Emlékszem, hogy egyszer végig sírtad az egész napot, mert Astrid nem hagyott békén. Na és most... hogy jöttök ki vele?
Na jó... erre a kérdésre nem számítottam. Hogy valaki, rólam és Astridról kérdezzen... eléggé megszeppentem.

-Hát... öhm mi jól megvagyunk... ő az én jobb kezem... ha mondhatjuk így... -mondtam.- Mármint, hogy nagyon jó barátom...

Olyan hülyén éreztem magam... most komolyan! Miért kell mindig zavarba ejtő témákról beszélni? Persze Magnus nem tudhatta, hogy nálam ez elég kényes, ezért nem is hibáztatom igazán. Na ennyi szerencséje van összesen...
-Értem... és a többiek? -kérdezett újra Magnus. -Például a rokonod, Takonypóc?
-Megvagyunk. Kisebb-nagyobb veszekedések előfordulnak, de utána lecsillapodunk. -feleltem, miközben elhúztam a szám. -Apa nagyon fog örülni amikor meglát téged!
-Nagyon örülök, hogy itt vagy Hablaty... -mondta a bátyám és megölelt. Olyan jó érzés volt, hogy itt volt a közelemben, hogy itt beszélgetett velem. Oldalra néztem, először Hangára, aki csak bólintott, majd Halvérre, aki szintén ezt tette, és végül Astridra, aki elmosolyodott.

A vállam felett hátrapillantottam Magnusra, aki időközben elengedett és már az én néma kommunikációmat figyelte a többiekkel. Én, hogy ne nézzek ki úgy mintha folyamatosan Astridot bámulnám, szokásomhoz híven megvakartam a tarkómat. Most Magnuson volt a sor, hogy elmosolyodjon.
-Én is örülök, hogy itt vagy... -mondtam hosszas habozás után. -Ha akarod, téged is kiképezhetünk sárkánylovasnak.
-Igen. -helyeselt Halvér. -Akkor te is tagja lehetnél az "A" csapatnak.
-"A" csapat? -kérdezte Magnus.
-Astrid csapata, vagyis "A" csapat. -magyarázta Hanga.
Magnus bólintott, jelezve, hogy nagyjából érti a dolgot.
-Én vállalom! -jelentkezett Astrid. -Szívesen kiképezem a bátyád, Hablaty.
-Felváltva fogjuk kiképezni őt. -intettem le. -Mindenki azt fogja neki tanítani, amihez a legjobban ért. Majd otthon megbeszéljük, kinek mi lesz a dolga.
-És mikor kezdjük? -érdeklődött izgatottan Magnus.
-Amint vége az ünnepségnek. -jelentettem ki.
-Az ünnepségnek? -kérdezték mindannyian egyszerre.
-Hát... gondolom apa ünnepelni fog, hogy a rég nem látott fia hazatért. És ha a törzsfő ünnepel, akkor mindenki ünnepel. -magyaráztam. -És ha magától nem akar, hát majd adok neki egy löketet.
Nem sokkal később megérkeztünk Hibbantra. Mivel egyenlőre nem akartam, hogy apa meglássa Magnust, a Sárkánysuli felé vettük az irányt. Viszont ott minket is meglepetés ért.
-Thor nevére mondom, itt meg mi történt? -meredtem a sarokban alvó Takonypócra és a festett birkákat dobáló ikrekre. -Pár órára mentünk el és felfordulást okoztatok?
-A felfordulást, az új játékunkra érted? -kérdezte Kőfej.
-Milyen új játék?!Ezt én inkább zűrzavarnak mondanám! -kiabáltam.
-Ez nem zűrzavar, hanem Sárkányverseny! -próbált meggyőzni Fafej.
-Sárkányverseny? -kérdezte az érkezők közül mindenki.
-Igen. -helyeseltek az ikrek ijesztően komolyan. -Elrejtünk néhány birkát és az nyer, aki legtöbbet összeszedi.
-Tudjátok mit... Ez nem is olyan rossz ötlet. -kapta fel a fejét Hanga.
-Most komolyan? -kérdeztem, de minta a srácok, meg sem hallották volna.
-Ja. Lehetne valami jutalma is a győztesnek. -ötletelt Astrid. -Például, kirakhatnánk a nevét a Nagyterem falára.
-Szerintem inkább portrét kéne festeni a győztesről és azt kitenni a falra. -változtatott az előző ötleten Hanga.
-Srácok erre most nincs időnk! -mondtam, de még mindig senki sem figyelt rám.
Kicsit zavart, hogy senkit nem érdekel amit magyaráztam, mert végtére is én voltam a főnök. Aztán átfutott az agyamon egy gondolat.
-Tudjátok mit... Ez egész jó ötlet...
-Hó, hó, hó, hó! -hőkölt hátra Takonypóc. -Hablaty jól vagy?
-Sárkányverseny? Szuper ötlet! -mutattam Fafejre és Kőfejre.
-Hát persze, hogy az! -húzta ki magát Fafej. -Várj...Mi?
-Díj a győztesnek? Kiváló! -folytattam a beszédem, miközben Hangára és Astridra mutattam, akik ugyanúgy meg voltak lepődve mint a többiek.
-Hablaty, biztos jól vagy? -kérdezte most Astrid.
-Persze. Csak arra gondoltam, hogy az ünnepség alkalmából, megrendezhetnénk az első Hibbant-Sárkányversenyt! -mondtam el az ötletemet. Mindenki beszélni kezdett, amitől ismét hangzavar keletkezett.
-És mi a terved? -kérdezte újra Astrid. Erre kicsit elgondolkodtam.

-Hát... először is kitaláljuk a szabályokat...közösen. Aztán meg csapatokra oszolva megoldjuk a dolgokat.
A banda összes tagja elkezdett bólogatni, majd beszélgetni, amitől már megint hangzavar lett. "Jó ezzel kezdenem kell valamit". Még a hangzavarból is kihallatszott apám hangja, amint Bélhangossal a nyomában belépett a Sárkánysuliba, miközben valamin veszekedtek. Mindenki befogta a száját én erre egy "Éljen!" fejet vágtam, de közben rájöttem, hogy annyira nem "Éljen!" az az "Éljen!". Azonnal intettem Takonypócnak és Halvérnek, hogy hurcolják be Magnust a sárkányok ketrecébe és akadályozzák meg, hogy a bátyám akár egyetlen szót is szóljon, vagy hangos legyen.
-Apa...! Micsoda... meglepetés...! -mondtam idegesen. Egy pillanatra hátranéztem a többiekre, akik szintén eléggé idegesnek tűntek.
-Hablaty, minden rendben? -kérdezte gyanús tekintettel apa. -Furcsán viselkedtek...
-Persze... csak... az ikreket kellett megfegyelmezni... igaz srácok? -néztem újra hátra segítségkérően a srácokra.
-Igen...igen  így volt. -magyarázták a többiek, de inkább nem néztek apa szemébe, nehogy lebukjunk. Takonypóc éppen hátraütött egyet, amit szerintem azért tett, mert Magnus menekülni akart. Mivel apa látta a jelenetet, gyorsan elmosolyodott.
-Szóval, akár el is mehetnél, mert... még rengeteg dolgunk van...

-Valójában, még nem fogok elmenni, mert beszélnem kell veletek. -mondta. Mindenki lefagyott. Máris lebuktunk volna?
-De... mégis miről apa...? -ennyire még talán soha sem izgultam. Éreztem, ahogy tetőtől talpig elpirulok és körülbelül úgy nézhettem ki, mintha Takonypóc napok óta ütött volna.
-Mint tudjátok, nemsokára itt van a Snoggletog. És mivel, most nagyjából két évig nem is ünnepeltetek velünk, újra megkérnélek titeket, hogy adjatok egy műsort a sárkányaitokkal.
Szerintem mindenki úgy meglepődött mint én.

-E-ennyi? -kérdeztem.
-Nem egészen. Valami különlegeset szeretnék erre az évre. Ugyebár lassan mindannyian átléptek a húszas éveitekbe, ezért ma este a Nagyteremben, rendezünk számotokra egy ünnepséget, hogy megünnepeljük, a legelső sárkánylovasokat. Párba kell jönnötök mint a felnőtteknek, ezért természetesen azt is ihatjátok és ehetitek mint mi. Ezen kívül, beavatunk titeket, igazi felnőtteknek. Ezen a rendezvényen, te fogsz a törzsfő helyén ülni az asztalnál, fiam.
Mire leesett, hogy apa mit mondott, addigra lepergett a szemem előtt az eddigi életem. Én ülnék az asztalfőn? Mint egy törzsfő? Én?
-Apa... biztos vagy te ebben? Mármint... az ünnepség rendben van, de én nem akarok úgy tűnni mint egy főnök. Főleg úgy nem, hogy a barátaim úgymond "alattam állnak". Mi egy csapat vagyunk.
-Úgy is szoknod kell az érzést, fiam. Hiszen egyszer majd át kell venned a helyemet. -mondta apa hatalmas magabiztossággal. -Ez az este a tiétek lesz.

-Apa... még egy utolsó kérdés... -néztem mélyen a szemébe. -Miért kell...párokban menni?
-Hogy megmutassátok, hogy átléptetek a felnőtt korszakotokba. -ahogy apa ezt kimondta, elengedte a vállam és elindult a Sárkánysuli kijárata felé. -Este találkozunk. Addig is... jó munkát.
Még egy pár percig csak némán álltunk, nehogy véletlenül lebuktassuk magunkat, aztán mikor már nem hallottunk semmi beszélgetést, nagyot fújtunk.
-Hát... úgy látszik, ugrott a terv. -húztam el a számat.

Hablaty és a sárkánylovasok: 4. Fejezet

El kellett gondolkodnom pár dolgon. Hallottam, hogy valaki jön és sejtettem, hogy Astrid az. Most komolyan, egy perc nyugalmam sem lehet? Nem mintha, nem örülnék annak, hogy mostanában Astrid nem kerül, csak... még ehhez is hozzá kell szoknom.
-Hablaty? Jól érzed magad? -kérdezte a hátam mögül.
-Persze. Minden rendben van. -feleltem. 
-Ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy ez nem igaz... -mondta. És... igaza volt. Le is ült mellém.

-Csak...mostanában minden olyan furcsa. -mondtam. -A támadásmentes napok, az egészen jó csapatmunka és most ez a levél. Olyan, mintha a feje tetejére állt volna a világ és folyamatosan körülöttem forogna. Ráadásul már nem vagyunk gyerekek, nincs velünk folyton az apánk, hogy megvédjen és most itt állunk egy hatalmas csata előtt és alig vagyunk annyian, hogy ne haljunk bele.
-De kitartóak vagyunk és csapatként dolgozunk! -biztatott Astrid. -Mi vagyunk a sárkánylovasok, és a vezetőnk, az a Hablaty Haddock, aki 300 év után békét kötött a sárkányokkal, betanította őket, szerette és még most is szereti őket. Az a Hablaty Haddock, aki bebizonyította, hogy a Hablaty név igen is nagy név és nem a leggyengébbek, hanem a legerősebbek az igazi Hablatyok. Gondolj bele! Saját kis-falut építtettél, saját védelmi rendszerrel, saját készletekkel, anélkül, hogy bármelyikünk szülei besegítettek volna. Tényleg nem vagyunk már gyerekek, de ez meg is látszik.
Esküszöm, hogy ha nem türtőztetem magam, perceken belül úgy megcsókolom Astridot, hogy azt még vagy ezerszer bánom meg. De legalább három oka volt annak, hogy ne tegyem meg: 1.: Mert ez a hely eléggé nyilvános, 2.: Az Astrid és a köztem lévő barátságnak annyi lett volna, 3.: Még túl fiatal vagyok a halálhoz!
Türtőztesd magad Hablaty, türtőztesd! Na igen a kis hangocska a fejemben előjött. Szuper! Gondolj arra, hogy ha megteszed meghalsz! Na jó, kösz szépen hangocska. Ezzel sokat segítettél. Igazán megnyugtató egyébként, hogy saját magammal beszélgetek... Már szinte dőltem Astrid felé, de az eszem mindig visszahúzott. Ekkor azonban eszembe jutott apám egyik bölcs mondata: Fiam, egyszer mindenen túl kell esni, de az a lényeg, hogy a szívedet kövesd, ne pedig az eszedet. A szíved, mindig megmutatja a helyes irányt. És ebben igaza volt. Pont mint amikor először láttam Fogatlant: az eszem azt súgta, hogy meg kell ölnöm, hogy igazi viking lehessek, de a szívem legmélyén nem tudtam megtenni. És milyen jól csináltam! Annyi minden kavargott a fejemben, de sosem voltam az a kockáztatós fajta viking.
-Figyelj Astrid... én gondolkoztam... -megfogtam a vállát, de csak azért mert a kezét nem mertem- és...
-Hablaty, Astrid! -kiáltott a hátunk mögül Hanga. -Nem akarom megzavarni a mélyreható beszélgetéseteket, de nemsokára naplemente van és indulnunk kéne!
Remek! Szép volt Hablaty! Miért kell neked annyit gondolkodni, miért?!
Na jó, ez a hangocska kezd nagyon ijesztő lenni. Ráadásul már nem vagyok az a Hablaty, akit mindenki kerül, tehát nem tudom, hogy mit gondolkoztam ennyit egy egyszerű tetten. Persze, ilyenkor már könnyű okosnak lenni! 
Felálltam, majd Fogatlanhoz indultam. Kivettem a levelet a nyeregtáskámból, majd a hátulján lévő mini térképre meredtem. 

Pár perccel később már javában úton voltunk arra a titokzatos szigetre. Néha-néha hátranéztem a kísérőimre, nehogy eltűnjenek, vagy elfogják őket. Hát igen, fő a biztonság. Elég sokszor ránéztem a térképre, hogy jó irányba megyünk-e, mert hát.., hogy enyhén fogalmazzak, Magnus nem volt túl jó a feltérképezésben. Egyre inkább az az érzés fogott el, hogy valami nincs rendben. Persze, nem mintha lenne olyan nap amikor minden rendben van, de nagyon rossz érzés fogott el. Bár erősnek akartam látszani, nem mindig sikerült, mert féltettem Fogatlant, féltettem Astridot, Hangát és a sárkányaikat. Amikor már láttam azt a szigetet, ahova tartottunk, újra hátranéztem a kísérőimre.
-Srácok, készüljetek a leszállásra! Mindkettőtöket előre megkérlek, hogy ne szóljatok bele a beszélgetésünkbe Magnussal, mert ha a ti sajátos erőszakos hangotokon beszéltek, annak sose lesz jó vége.
Mindkettőjükön láttam, hogy ha leszállunk, meg fognak verni, ezért egy kicsit félni kezdtem.

Na szép! Hablaty Haddock, Hibbant-sziget leendő főnöke, megijed két lánytól... Jó mondjuk nem éppen átlagos lányok, de akkor is! Félretéve a hülyeségeimet, leszálltunk a sziget szélére. 
Azonnal lepattantam Fogatlanról és szétnéztem. Gyönyörű volt a kilátás a tengerre. Pár lépésre tőlünk volt egy hatalmas erdő, a sziget közepén pedig egy nagy sziklacsúcs. Szívesen felrepültem volna oda Fogatlannal, de erre most nem volt időnk. Meg kellett találnunk Magnust. Intettem a többieknek, hogy kövessenek és ismét a térképre meredve, elindultam az erdő mélyére.

Csak pár percig sétálhattunk, és máris egy tábort találtunk. Még meg volt rakva a tűz és pár holmi is a földön hevert. Furcsának találtam, hogy valaki csak úgy itt hagyta minden dolgát és a tábortüzet őrizetlenül, de találkoztam már ennél furcsább dologgal is. Elkértem Astridtól a messzelátómat, és belenéztem. Amit akkor láttam, az már annyira nem volt biztató. Leégetett fák, megperzselődött fű és jó néhány sérült sárkány. Azonnal rohanni kezdtem a sárkányok felé, reménykedve abban, hogy még menthető a helyzet.
-Ezekkel a sárkányokkal meg mi történt? -kérdezte értetlenkedve Astrid egy Siklósárkány mögül.
-Nem tudom, de ezek a nyomok nem tűnnek úgy, mintha sárkányé lenne. -jelentette ki Hanga, a földet vizsgálva.
-Igazad van. -helyeseltem. -De nem is viking nyomok.
Egyikünk sem értette a dolgokat.
-Keressetek nyomokat! -adtam ki a feladatot. -Én addig ellátom a sárkányokat!
Astrid és Hanga is bólogatott és két külön irányba indultak, a földet és az eget vizsgálva. Én egy Gronkel felé vettem az irányt, akinek mindkét szárnya sebesült volt. A lábai össze-vissza voltak karcolva. Egy pillanatra elgondolkodtam. Vajon mi okozhat ekkora kárt ennyi sárkányban? A karomnyomokat vizsgálva, úgy gondoltam ez csakis sárkány lehetett. Elsétáltam egy kisebb sziklaképződményhez és pár kavicsot felemelve mentem vissza a Gronkelhez.
-Nézd csak kis pajtás... -nyújtottam felé a követ. -Éhes vagy? 
A sárkány rögtön kikapta a kezemből a kavicsot, amire egy kicsit megijedtem, de csak tovább dobáltam neki a köveket.
-Ez az... Finom igaz? -amint a Gronkel megette a köveket, a kinyújtott kezemhez nyomta a fejét. -Jól van... most lássuk a sebeidet...
A sárkány egyik szárnya eltört, a másik csak megkarcolódott. Gyorsan hoztam egy letört faágat és leszakítottam egy darabot a nadrágomból. Az ágat a sárkány szárnyához illesztettem és a nadrágom letépett darabja segítségével rögzítettem a törött testrészt. A másik szárnyára csak vizet öntöttem, hogy a seb kitisztuljon, majd egy újabb nadrágdarabbal bekötöttem.
-Hablaty! Ezt látnod kell! -szaladt oda hozzám Hanga és Astrid szinte egyszerre.
Meglepődött arccal figyeltem az érkezőket.

Mindhárman tőlem jobbra futottunk, ahol még több sérült sárkányt találtunk.
-Micsoda? Még több sérült sárkány? -értetlenkedtem.
-A nyomok ugyan azok. Még a megperzselődött fű is ugyan olyan mint az első helyen. -mondta Hanga.
-Ez furcsa. -mondtam. -Egy sárkány általában nem szokott ilyen nagy pusztítást végezni, főleg nem a többi sárkány ellen...
-Már hogyha sárkány a tettes. -tette hozzá Astrid. Bólintottam.
-Igen. De, hogyha nem sárkány, akkor mégis mi?
Mindketten a fejüket rázták, jelezve, hogy ötletük sincs. De igazság szerint nekem sem volt. Leguggoltam egy Cipzárhát mellé. Jobbra, majd balra néztem és egyik társamat sem láttam. Nem találtam furcsának, mert úgy gondoltam biztos elmentek nyomokat keresni. Egy pillanat múlva valaki befogta a számat, majd hátrarántott. Hátranézni sem volt időm, mert az a valaki leütött és elájultam.

Hatalmas fejfájással nyitottam ki a szemem. Már épp meg akartam törölni a szememet, de akkor vettem észre, hogy hátra van kötve a kezem. Nem akartam segítségért kiáltani, mert akkor csak nagyobb bajba sodortam volna magam, ezért csak arrébb kúsztam, hátha találok valami éleset, amivel el tudom vágni a köteleket.
-Hablaty... -hallottam a hátam mögül.
Kicsit megijedtem attól, hogy ebben a sötétben valaki megszólított, de próbáltam nyugodt maradni, hogy ne nézzek ki nagyon hülyén.
-Astrid? -kérdeztem vissza. Erre az aki az előbb megszólított közelebb kúszott hozzám és megölelt.
-Hablaty! Hála, Thornak! -mondta. Furcsának tartottam, hogy neki nem volt megkötve a keze, (vagy meg volt, csak már kiszabadult) bár Astridot ismerve, annyira mégsem volt fura.
-Hol vagyunk? És hol van Hanga? -kérdeztem egyre indegesebben.
-Elfogtak minket. Ryker és Dagur. Hanga éppen kihallgatáson van.
-Vallatják? -kérdeztem újra.
-Igen. -felelt röviden.
-És te...?
-Én már túl vagyok rajta. Szerencsére pár sebbel megúsztam.
Nyilván Astridnál a pár seb, halálos sérülés, de inkább ezt nem jelentettem ki, mert nem akartam vele összetűzésbe keveredni.
-Hol vannak a sárkányaink? -kérdeztem aggódva.
-Biztos bezárták őket. Ryker mondta is, hogy szép summa fogja ütni a markát, hogyha eladja őket a Fekete-piacon.
-Szóval ezért hívott ide minket! Hogy el tudja adni a sárkányainkat, minket pedig fogságban tartson, hogy tanítsuk be a sárkányait! Olyan nyilvánvaló volt és én mégis iderángattalak titeket... Sajnálom... -most aztán minden feszültséget kieresztettem magamból, de arra azért figyeltem, hogy ne kiabáljak.
-Ne sajnáld, mert nem a te hibád! -mondta Astrid. -Én is eljöttem volna, ha a több éve nem látott családtagom levelet küldött volna! Mindannyian meggondolatlanok voltunk.
Jól van Hablaty, második alkalom, hogy megtedd azt, amit már órák óta meg kellett volna. Nagy levegő és gyerünk... Háromra. Egy...kettő...há...
Hirtelen fényt láttam, majd a cellaajtó kinyílt, mögötte pedig ott volt Hanga és egy sárkányvadász. Hangát belökték hozzánk, a vadász pedig visszazárta a cellát és otthagyott minket.
Második próbálkozás: teljes kudarc. Motyogtam magamban. Megforgattam a szememet.
-Hablaty! -ölelt meg Hanga is.
-Hanga! Minden rendben? -kérdeztem, mikor a lány elengedett.
-Persze. Csak néhány karcolás.
Komolyan? Már Hanga is kezdi ezt a "nagymenő harcos vagyok és semmi nem fáj nekem" dolgot? Nem elég, hogy Astrid is ezt csinálja?
-Várj, eloldozlak... -motyogta Hanga, mire én hátat fordítottam neki, ő pedig leszedte rólam a köteleket.
-Kösz. -morogtam magam elé. -Na de most, kéne egy szökési terv. Először is... próbáltatok eddig valamit?
-Csak azt, hogy ellopjuk a kulcsokat. -jelentette ki Astrid. -De nem sikerült, mert pont őrségváltáskor sikerült véghez vinni.
-Nekünk fizikai előnyünk van. -mondtam, de mivel mindketten csak bambán néztek rám, hozzátettem. -Úgy értem, hogy ti ketten akár az egész őrséget is le tudnátok szedni.
-Csak el kéne jutni a sárkányainkig és onnan már tiszta az út. -tette hozzá Hanga.
-Valamelyikőtök tudja, hogy melyik cellába vannak bezárva? -kérdeztem.
-Amikor vittek vallatni, a nagyokos Ryker pont elvitt Viharbogár mellett. Ott volt bezárva még egy csomó vad sárkány és Szélpenge. Gondolom Fogatlannak valami speciális helyet készített.
Erre a reakcióm valami ilyesmi lehetett.

Esküszöm a sírás kerülgetett. Ha nem találjuk meg Fogatlant, azzal vége az életemnek. Keménynek kell lenned Hablaty! Legyél olyan mint Hanga, vagy Astrid. Jó, ez a kis hang kezd az agyamra menni. De, végül is igaza volt.
-A terv a következő: Astrid úgy tesz, mintha megtörne és elárulna valami fontosat. Leütöd az őröket, aztán Hangával együtt elmentek Viharbogárért és Szélpengéért, majd kiszabadítjátok a vadsárkányokat. Én addig megyek és megkeresem Fogatlant. Aztán a fent találkozunk, felgyújtjuk a hajót, vagy hajókat és visszamegyünk a Peremre.
Hát, ha nem sikerül, az lehet a legrosszabb, hogy meghalunk. Jó, azt hiszem perceken belül leütöm magam.
-Sikerülni fog! -biztatott Astrid.
-Akkor kezdjük... -mondtam.
A következő percekben az történt amit elterveztem. Astrid és Hanga már mentek a sárkányaikért, én pedig Fogatlanért. Már vagy száz ketrecet átnéztem, mikor megpillantottam Fogatlant.
-Szia, pajti! -simogattam meg a fejét. -Gyere gyorsan, sietnünk kell...
Gyorsan elloptam az egyik leütött őrtől a kulcsait és kinyitottam Fogatlan ketrecét. Valahogy leszedtem a szájkosarát, majd eloldoztam a köteleket is. Aztán felültem rá és spirálforgásban eltűntünk.

Próbáltam csendben kirepülni a hajóról és a tervem be is jött. Astrid és Hanga már a felhők fölött vártak rám. Az intésemre pedig, mindhárman megtámadtuk Ryker flottáját. Az akció sikerrel zárult, és mindhárman hazarepültünk a Peremre.

Amit viszont ott találtunk az nem éppen nevezhető átlagosnak.
-Hablaty! Végre itt vagytok! A Peremet megtámadták és el is foglalták. -repült felénk Takonypóc.
-El kéne tűnnünk innen, amíg még lehet! -mondta Halvér az égő Peremre mutatva.
Nehezemre esett kimondani a következőket.
-Igazad van Halvér. Menjetek! Fogatlan és én még mentjük a menthetőt!
-Mi?! Nem hagyunk itt téged egyedül! -mondta Astrid.
-Még jó, hogy nem! Együtt fogjuk megtenni... -helyeselt Halvér.
-Várj... mit is kell megtennünk? -kérdezte értetlenkedve Fafej.
-Fogalmam sincs tesó, de szerintem segítsünk gyújtogatni a vadászoknak! -ötletelt Kőfej.
-Nagyon jó ötlet! -monda Fafej.
-Oh, Thor! Na kezdjünk neki...
Fájó szívvel a kunyhóm felé repültünk és egyetlen plazmabombával felgyújtottuk. Éreztem, hogy szinte megszakad a szívem, ahogy néztem az égő kunyhómat. A többiek követték a példámat és (Fafej és Kőfej kivételével) szinte mindenki elsírta magát.
-Menjünk srácok! A Peremen már nincs helyünk...
-Sajnálom Hablaty... -mondta Astrid mellőlem.
-Igen én is. De menjünk haza, Hibbantra.

Hihetetlen, hogy egyetlen nap alatt ennyi érzelem repkedett bennem össze-vissza. Fájdalom, szerelem, bátorság, és ezek mind mind csak a kezdetek. Merthogy másnap újabb és újabb kalandokba keveredtünk...