Hablaty és a sárkánylovasok: 10. Fejezet

*Hablaty, Halvér és Magnus*

Este hét-nyolc óra lehetett, mire végre a Peremre értünk, ahol még mindig nyüzsögtek a sárkányvadászok. Nagy volt bennem a késztetés, hogy most azonnal odamenjek, és lekaszaboljak mindenkit, de szerencsére eszembe jutott, hogy egy kicsit talán túlerőben vannak, és az akcióm felérne egy öngyilkossággal. Azt pedig végképp nem akartam, hogy a bátyám, na meg Halvér, és a sárkányaink is meghalnának. Akkor aztán lenne balhé...

Az álmom néhány részlete, továbbra is feltűnt előttem, például amikor megjelent az a furcsa nő, akit az anyámnak neveztem. Ha az a nő tényleg az anyám, és tényleg él, akkor minél hamarabb meg kell keresnünk, és haza kell hoznunk Hibbantra. Már, ha nem fog minket megölni, azért, mert így tizenkilenc év után eszünkbe jutott megkeresni őt...

Magnus egyre erőtlenebbül szorította a derekam, mintha elfáradt volna, vagy én nem tudom, de elég fura volt. Közben nyilván adta ki az instrukciókat, hogy merre menjünk, meg mondogatta, hogy: "Mindjárt ott vagyunk!". Persze, ez úgy a kilencvenediknél, annyira már nem volt megnyugtató...

-Magnus, már vagy ötven szigetet átnéztünk! -néztem hátra a bátyámra, mikor felszálltunk egy kisebb szigetről. -Nem tarthatnánk egy kis pihenőt?

-Hablaty, megígértük, hogy holnapra otthon leszünk. -mondta Halvér, és próbált felzárkózni mellénk Büytökkel.

-De arról nem volt szó, hogy a kedves bátyám, nem tudja, hogy hol is élnek azok a parázsfarkak... -mérgelődtem, és véletlenül, de erősen rácsaptam Fogatlan fejére, aki erre megütött az egyik hosszú fülével.

-Kicsit idegesnek tűnsz... -jegyezte meg Halvér, de ezzel csak azt érte el, hogy a fejem még vörösebb lett, és majdnem felrobbantam a dühtől.

-Na, ne mondd... -motyogtam szarkasztikusan, és kicsit előre dőltem, hogy gyorsabban menjünk. 

-Az lesz az a sziget! -mutatott rá Magnus egy egészen nagy szárazföldre, amin kapásból látni lehetett egy hatalmas erdőt, és egy épületet. -Biztos vagyok benne!

-Rendben, akkor szálljunk le. -javasoltam, és villámtempóban elkezdtem közelíteni a föld felé. 

Nagyon reméltem, hogy ezen a szigeten, már nem kell felesleges órákat töltenünk, ugyanis erre egyáltalán nem volt időnk. Minél hamarabb meg kellett találnunk azt a parázsfarkat, meg kellett szelídítenünk, és még időben haza is kellett érnünk, ugyanis egyetlen perc felesleges láblógatás sem fért bele ebbe a hétbe, mert a Snoggletogi előadás, valamint a bátyám kiképzése, borzasztóan fontos dolgok voltak, amikbe minden erőnket bele kellett fektetni. Pontosan ezért, amikor Fogatlan földet ért, azonnal leugrottam a hátáról, és rohanni kezdtem az erdő közepe felé. A többiek nem értették a jelenetemet, csak értetlenül kezdtek futni utánam. Úgy csörtettem, mint valami száz kilós jak, de ez szerintem a jelenlegi idegi szintem miatt történt meg. Idegesen vettem elő a kardomat, és anélkül, hogy meggyújtottam volna, idegesen elkezdtem vagdosni az útban levő gallyakat, meg növényzetet, teljesen értelmetlen okból. 

-Hablaty szerintem kicsit higgadj le. -került elém Magnus, és kivette a kezemből a kardomat, nehogy levágjam vele a fejét. -Nem lehet sárkányt szelídíteni, úgy, hogy mindenkit megölsz, aki a közeledbe kerül.

Mérgesen meredtem magam elé, de közben tudtam, hogy a bátyámnak természetesen igaza van. Mostanában mindenki jobban tud nálam mindent. Ami bevallom, hogy egy kicsit furcsa volt. Ugyanis eddig mindent magamtól tudtam, vagy legalább halvány fogalmam volt róla, hogy mit csináljak, de most, hogy ötmillió szigetet átjártunk, semmi ötletem sem volt. Mondjuk már akkor sem tudtam semmit se, mikor elindultunk, csak annyit, hogy egy bizonyos parázsfarok nevű sárkányt keresünk, amit egyébként Magnus fedezett fel. A hosszú gondolkodásom után, egy hatalmasat sóhajtottam, és a fejemet fogva megszólaltam.

-Igazad van, igazad van... -motyogtam magam elé. -Csak, olyan nagy rajtam most a nyomás.

-De hát Snoggletog csak jövőhéten van, és tagnap is egyetlen gyakorlás után, sikerült megcsinálnunk a trükköket... -kezdte el Halvér a szokásos beszédét, de én szomorú hangon félbeszakítottam.

-Nem, Snoggletogról van szó. 

-Hanem? -kérdezték egyszerre, érdeklődő szemekkel fürkészve a vörös arcomat.

És akkor jött egy újabb hosszú gondolkodás: Elmondjam az álmom, vagy ne mondjam el? Bár megfogadtam, hogy ezt az egy dolgot magamban tartom, súlyos nyomás nehezedett a szívemre. És én...mindig is mindent elmondtam a srácoknak, vagy legalábbis Astridnak, Hangának és Halvérnek (ugyanis ők voltak azok, akikkel normálisan lehetett beszélgetni) és nagyon nehéz volt ezt a titkot megőriznem. Igazából nem is volt titok, inkább csak egy furcsa rémálom, amin lehet, hogy tudnának segíteni a többiek, (legalább annyival, hogy próbálnak megfejtést találni rá) de akkor is! Nem olyan könnyű ezt elmondani, mint azt mindenki más képzelné. Végül jobbnak tartottam, ha a titok, titok marad.

-Apa...reggel közölte velem, hogy...jövőhéten elkezd megtanítani, főnökösködni... -nyögtem ki végül az első olyan dolgot, ami az eszembe jutott. 

A srácok reakciója jobb volt a vártnál (legalábbis a számomra): mindketten ledöbbentek, és szomorúan meredtek rám.

-Biztos, hogy csak ennyi bánt? -kérdezte Magnus, és visszaadta a kardomat. Én csak bambán néztem ki a fejemből, mint valami bolond, majd még mindig kicsit vörös fejjel, kijelentettem.

-Holtbiztos. -mondtam, majd egy-két másodpercnyi folyamatos föld-nézés után, elindultam egyenesen. -Egyébként...milyen nyomokat kell keresnünk?

-Nem nagyon szokott sétálni, általában csak repked. -magyarázta Magnus. -Tehát jó lenne ha felszállnánk, és onnan keresnénk a parázsfarkat.

Bólintottam, és csak akkor szólaltam meg, amikor már mindhárman a levegőben voltunk.

-És most? -kérdeztem hátranézve a bátyámra.

-Ha jól emlékszem, akkor hatalmas, lapos, narancssárga sárkányokat kell keresnünk. -mondta Magnus, majd hirtelen felkapta a fejét, és egy új mondatot kezdett. -És mintha...úgy rémlene, hogy a farkából, és a hasából is négy-négy lángcsóvát tud lőni. De ez, korántsem biztos.

-Akkor vigyáznunk kell vele. -jelentettem ki, majd sóhajtottam egyet. -És...mikor jön elő?
-Bármikor elrepülhet előttünk. -nézett körbe Magnus, majd egy kicsit erősebben kezdte szorítani az oldalamat.
Furcsának találtam, hogy tíz perc elteltével sem repkedett sehol sem, egyetlen parázsfarok sem. Viszont bíztam a bátyámban, (már amennyire így három-négy nap után lehetett) és elhittem neki, hogy tényleg bármikor felbukkanhat a várva-várt sárkány. Néha ránéztem Halvérre is, aki ahogy szokott, amikor egy új sárkányt találunk, izgatottan szorította a kártyáit, és kereste a parázsfarkat. Én pedig komoly arccal fürkésztem az eget, néha kicsit összeszorítottam a szememet, hátha csak egy kis foltot megpillantok, ami hasonlít egy sárkányra. Végül, (nagyjából tizenöt-húsz perc várás után) egy hatalmas narancssárga lény közeledett felénk: a parázsfarok. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy az a valami, hasonlít a Magnus leírása alapján elképzelt sárkányra.
-Ott! -mutattam rá a közeledő parázsfarokra, majd elkezdtem repülni felé, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.
Hunyorítottam, hogy élesebben lássam a sárkányt, de végül csak annyit állapítottam meg, hogy elég nagy. És persze, hogy narancssárga, de ezt már hatvan méter távolságból is meg lehetett mondani.

-Na várjunk csak! -állítottam meg Fogatlant egy pillanatra, majd hátranéztem a bátyámra. -Arról nem volt szó, hogy négy szárnya van!
-Nem emlékezhetek mindenre! -tette ki maga elé védekező kezeit Magnus, majd még gyorsan hozzátette. -Körülbelül öt éve láttam utoljára ilyen sárkányt...
-Hablaty vigyázz! -kiáltotta Halvér, majd a parázsfarokra mutatott, aki éppen négy darab lángcsóvát lőtt ki a farkából.
-Fogatlan le! -kiáltottam gyorsan, mire a sárkányom lejjebb repült egy kicsit. Szerencsére éppen időben, mert majdnem eltalált minket az egyik lövedék. -Huhh, ez közel volt...Jaj ne...
Az utolsó mondatot azért mondtam, mert újabb nyolc, vagy tizenkettő lángcsóva repült felénk. Magnus már olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Össze-vissza kezdtünk el szlalomozni a rengeteg tűzgolyó között, alatt, vagy felett, de mintha egyik sem pont ránk irányított lett volna. Mintha nem is minket akart volna eltalálni, hanem csak gyújtogatni akart volna, mint ahogy az ikrek.
-Nem olyan, mintha a területét védené? -kérdezte Halvér, szerintem magától, mert látszólag nem várt rá választ, a bátyám mégis megszólalt.
-Nem, arra emlékeznék...itt valami másról lesz szó. -motyogta, majd elkezdett gondolkodni, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem leesett Fogatlanról, mikor újabb négy lángcsóvát kellett kikerülnünk.
-Hé, kapaszkodj! -kiáltottam hátra, mire megint bordatörő erősen kezdett el szorítani. -Azért ne roppantsd össze a bordáimat légyszíves...
-Ja, bocs... -mondta, majd kicsit lazábbra vette a szorítását.
Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de sokáig nem ülhettem nyugodtan, mert megjelent még három-négy parázsfarok. -Eszembe jutott! A parázsfarkak ezzel hívnak segítséget, hogy gyújtogatnak!
-Tudod, ez előbb is eszedbe juthatott volna... -mérgelődtem, majd megint elkezdtem szlalomozni, csak most már úgy húsz repkedő lángcsóva között. -Halvér! Mennyi az esély rá, hogy túléljük?
-A parázsfarkak sokasága, ereje, a mi sárkányainkkal szemben, az úgy... -kezdett el gondolkodni. -1% a 10000%-hoz.
-Hát, ez megnyugtató... -forgattam meg idegesen a szememet, és próbáltam közelebb férkőzni a sárkány-csapathoz, kisebb-nagyobb sikerrel.
Hátranéztem Magnusra, aki időközben azt nézte, hogy hogyan és mikor ugorjon le Fogatlanról. Mikor már egészen közel voltunk a földhöz, le is vetette magát a mélybe. Értetlenül néztem utána.
-Magnus! -kiáltottam, majd intettem Fogatlannak, hogy repüljön utána. A bátyám viszont földet ért, mielőtt mi elkaphattuk volna, és szerencsére teljes épségben, fel is állt, majd szétnézett. -Halvér, gyere!
Én és Halvér is leszálltunk a bátyám mellé, aki érdeklődve nézett szét az erdőben.
-Miért is ugrottál le? -kérdeztem, de ő csak leintett.
-Ismerem ezeket a sárkányokat, és szerintem nem az a parázsfarok volt az első aki segítséget hívott, akivel találkoztunk. -mondta, majd elindult az erdő közepe felé.
-De akkor mégis ki? -kérdezte Halvér.
-Mondom: egy másik parázsfarok. -jelentette ki Magnus, és felgyorsított. -Szerintem az egyik megsérült.
-Megsérült? -értetlenkedtem, és felzárkóztam a bátyám mellé, hogy ne vesszünk el az erdőben. Halvér is szaladt utánam (már amennyire tudott), de felzárkózni csak nagyon nehezen tudott.
Magnus nem válaszolt a kérdésemre, hanem egy bokor mögül felugrott, és megnézte mi van előtte.
-Nézzétek! -mondta, majd kölcsönkérte a kardom, és belevágott a bokorba, hogy legyen rajta egy lyuk, amin át tudunk nézni.
A bokor túloldalán pedig nem volt más, mint egy sérült, parázsfarok. Ki volt terülve, mintha meghalt volna, mégis lélegzett, a szárnyából pedig folyt a vér. Még mielőtt Magnus megállíthatott volna, azonnal elrohantam a sárkányhoz, és egy letépett nadrágdarabommal, megpróbáltam betekerni, a szárnya törött részét. Meg sem mozdult, csak feküdt, szerencsére ezzel segítette a munkámat, két perc múlva pedig már készen is voltam a kötözéssel. Magnus és Halvér is odajöttek hozzánk, és mielőtt egy szót is szólhattak volna, a parázsfarok felugrott és rám támadt. Fogatlan elém akart ugrani, hogy megvédjem, én viszont intettem neki, hogy maradjon veszteg, majd lassan felálltam, elkértem a kardomat a bátyámtól, és meggyújtottam. A parázsfarok egy pillanatra megdermedt, megforgatta a szemét és elfordította a fejét, ahogyan Fogatlan szokta. Elkezdtem lengetni a kardot.

-Úgy néz ki ez beválik. -szóltam hátra a többieknek, akik csak meglepődve figyelték az eseményeket.
A parázsfarok egy kicsit meghátrált, majd lehajtotta a fejét, mint tegnap a szörnyennagy rémség. Még mindig tartottam a jobb kezemben a kardot, a balt pedig kinyújtottam, a tekintetemet pedig elkaptam, a szememet becsuktam.

Körülbelül egy percig így álltam, és vártam, hogy a sárkány a kezemhez nyomja a fejét. Végül, megtörtént. Éreztem, ahogy a parázsfarok száraz pikkelyei a tenyeremhez érnek, és azt is éreztem, hogy a sárkány egyre erősebben nyomja a fejét. Kinyitottam a szememet, és a másik kezemmel is megfogtam a parázsfarok fejét, majd odahívtam magamhoz Magnust, és az én kezemet, kicseréltem az övére. Ez a sárkány most okádott tüzet, nem is borult lángba, de még csak meg sem harapta a bátyámat: csak simán kinyitotta ő is a szemét, és elkezdte összenyalni Magnust. Úgy mosolyogtam, mint életemben még talán soha, hiszen végre...elkezdhetjük a bátyám kiképzését, és időben érünk haza, ráadásul egy új sárkánnyal. És reméltem, hogy mire hazaérünk, addigra gyönyörű rend és tisztaság lesz mindenhol.

*Hibbant (külső szemszög)*
A banda összes tagja a Sárkányiskolában volt, és mindenki mást csinált: Astrid és Hanga takarítottak, Takonypóc és az ikrek pedig szórakoztak, és felfordulást csináltak. Persze, nem ez lett volna a feladatuk, de ők ehhez értettek. Astrid bezárta Dagurt a sárkányok ketrecébe, mivel megunta, hogy vigyáznia kellett rá, és besegített Hangának abban, amit a többieknek kellett volna csinálniuk: takarítani. Bár túl sokat nem értek vele, mivel ahol ők kitakarítottak, ott két perc múlva kezdhették újra, mert az ikrek össze festék-bombázták a falakat, meg a padlót is.
Astridnál akkor telt be a pohár, mikor hatodszor kellett újramosni a falat a bejáratnál, éppen ezért, mérgében kettétörte a seprűt és eldobta a szórakozó ikrek felé, akik még időben le tudtak hajolni.
-Elegem van! -kiabálta, majd ránézett Takonypócra, Fafejre és Kőfejre. -Ha már nem segítetek, legalább ne hátráltassatok minket! Hangával itt bajlódunk a takarítással majdnem egy fél napja, és még semmit nem haladtunk, MIATTATOK!
-Astrid jól beszél, mi lenne, ha mondjuk legalább elhúznátok innen, amíg Hablaty vissza nem jön?! -rakta le Hanga is a seprűt. Az érintettek viszont mintha meg sem hallották volna.
Astrid így még idegesebb lett, odasétált Takonypóchoz, aki éppen egy lila festékbombát készült eldobni, felkapta, pördült vele párat, majd erőből a falhoz vágta.

Fafej és Kőfej, ijedten néztek egyszer Astridra, egyszer a szenvedő Takonypócra, aki amikor magához tért, elrohant Kampóhoz, és elrepült vele.
-Ki kér még ilyet? -kérdezte Astrid, majd leporolta a kezét.
Az ikrek is rohanni kezdtek a saját sárkányukhoz, felültek rá, és elszeleltek, amilyen gyorsan csak tudtak. Hanga odasétált az ideges Astridhoz, majd próbálta lenyugtatni, csakhogy nem sikerült neki.
-Hé Astrid, nyugalom... -a vállára rakta a kezét, és próbálta megtalálni vele a szemkontaktust.
-Én nem értem, hogy mi történt. Mióta eljöttünk a Peremről, mindenki tiszta idióta lett. Még az ikrek és Takonypóc sem voltak ilyen rendbontók, pedig ezt nehezemre esik kimondani... -idegesen beleütöttt egyet-kettőt a falba és bele is fejelt egyszer-kétszer. Végül nekinyomta a homlokát a hideg kőnek és elkezdte azt bámulni.
-Szerintem csak fel kell dolgozniuk, hogy nincs többé Perem, meg saját kunyhó. Aztán visszatérnek a régiként.
-És mennyire fogunk neki örülni... -tette hozzá Astrid, a két lány pedig elkezdett kuncogni, de csak halkan. -Szerinted is furcsa volt ma Hablaty?
-Na jó, először is hogy jött ez a téma? -Hanga elkezdett mutogatni, mire már Astrid is elfordult a faltól és megrántotta a vállát. -Egyébként szerintem igen, eléggé furán viselkedett.
-Feszült volt és ideges. -mondta Astrid, és egy kicsit elgondolkodó fejet vágott. -Nem szokott ilyen lenni. Majd ha hazaér beszélek vele.
-Ez egy jó ötlet. Te mindig is nagy hatással voltál rá. -kicsit Hanga is elgondolkodott, majd nekiállt újra a takarításnak. -De most...folytassuk a munkát. Legalább már nem zavarhat minket senki sem.
-Ez igaz. -Astrid segített Hangának, és közben csakis azon gondolkodott, hogy Hablaty miért lehetett olyan feszült.

*Hablaty, Halvér és Magnus (Hablaty szemszöge)*
Már egészen közel lehettünk Hibbanthoz. A parázsfarok miatt, viszont csak szépen lassan tudtunk haladni, mert féltettem, nehogy kiújuljon a sérülése. Magnus már rájött, hogy ha alig szorít, akkor sem fog leesni Fogatlanról, ami mondjuk nekem nagyon is jól jött, mert nem törte össze a bordáimat. Halvér volt a sereghajtó, ő repült leghátul, hogy tudja irányítani a parázsfarkat, meg egyébként is ő volt mindig is a leglassabb.
Én pedig továbbra sem hagytam nyugodni az álmomat. Egyszerűen nem értettem, hogy miért álmodtam azt. Csakis remélni tudtam, hogy nem azért, mert meg fog történni, és figyelmeztetni akart, hogy vigyázzak jobban.
Nagyjából hajnali kettő, vagy három óra körül lehetett, mikor végre valahára, megérkeztünk Hibbantra. Legalábbis a közelébe, mert a szigetet már halványan lehetett látni a ködben. De csak újabb húsz perc kellett, és már a Sárkányiskola felé vettük az irányt, nehogy észrevegyenek minket. Szerencsére még mindenki aludhatott, elég korán volt az biztos, ezért is tudtunk észrevétlenül leszállni az aréna elé. Megmondtam Fogatlannak, hogy maradjon, utána meg halkan kinyitottam a kaput. Mikor beértem, nagyon boldog voltam, mert minden csak csillogott, tisztaság volt mindenhol, és minden el volt rakva a helyére. Csak Astrid és Hanga ültek a padon, és valami papír felett görnyedtek, amikor viszont észrevettek minket, akkor a barátnőm elkezdett felém rohanni, és látszólag nem érdekelte, hogy mindenki őt nézi, ahogy a nyakamba ugrik.

De igazából örültem neki, hogy láthatom és visszaöleltem. És tényleg mindenki minket nézett, nem is értették a jelenetet, csak értetlenül néztek ránk. Astrid még mindig nem engedett el, mikor megszólalt, de csak úgy, hogy én halljam.
-Hiányoztál. -mosolygott és kicsit erősebben kezdett szorítani, én pedig gyorsan körbenéztem, hogy mennyire buktunk le, majd belesúgtam a fülébe.
-Te is nekem. De nem félsz, hogy lebukunk?
-Hanga kiszedte belőlem az igazságot, Magnus tudja, Halvér meg a sárkányokkal van elfoglalva. -mondta. Sebtében ránéztem Halvérre, aki a parázsfarkat vezette be a ketrecbe, mire Astrid olyan gyorsan engedett el, hogy hirtelen nem is tudtam mi van.
-Astrid te meg mit...? -nem tudtam befejezni a kérdésem, mert a barátnőm berohant a ketrecbe és kihúzgálta onnan Dagurt, és leültette őt a padra. -Nem arról volt szó, hogy vigyázol rá?
-Ha ezt tettem volna, akkor itt továbbra is mocsok lenne. -mutatott körbe a tiszta helyiségen, mire én értetlenül megrántottam a vállam.
-Világosan megmondtam a többieknek is, hogy segítsenek. Gondolom nem tették meg. -megforgattam a szemeimet és idegesen leültem Dagur mellé. -De arról sem volt szó, hogy csak úgy bezárod Dagurt a ketrecbe.
-Tudom, de nem igazán volt más választásom. -leült volna a másik oldalamra, csakhogy én felpattantam hirtelen és elindultam kifelé.
-És mi van ha megszökött volna? -szomorúan megráztam a fejem és a combomra csaptam. -Na mindegy, én mentem...Jó éjt!
Éreztem, hogy mindenki értetlenül és kissé dühösen néz utánam, de ez most a legkevésbé sem érdekelt, ugyanis csak kicsit felhúzva elindultam haza, hogy aludhassak még egy keveset. Bár éreztem, hogy valaki jön utánam, és miután hátranéztem láttam, hogy természetesen Astrid az. Nem álltam meg, hanem mentem tovább, ugyanis most egy kicsit megharagudtam rá. Már nem azért, de az nem megoldás, hogy bezárja és hagyja, hogy akár el is szökjön a foglyunk. Még gyorsítottam is a tempón, hogy véletlenül se érjen utol, viszont természetesen megállított, pont akkor, mikor kinyitottam az otthonom ajtaját és mentem volna be vacsorázni. Még annyit sem láttam, hogy apa bent van-e, mert Astrid megfordított a vállamnál fogva.
-Astrid, most hagyj békén légy szíves. -próbáltam nem ordítani vele, bár legszívesebben azt csináltam volna, annyira stresszes voltam azon a napon. Viszont mégiscsak a barátnőm, de ha nem lenne az, akkor se ordítanék vele. Így csak sóhajtottam egy hatalmasat és próbáltam szabadulni a kezétől, de azért az udvariasabb módon.
-Most azért vagy rám mérges, mert bezártam Dagurt? -nézett rám kissé aggódva, de én csak újra sóhajtottam egyet.
-Nem. És nem is vagyok igazából mérges rád...egy másik dolog miatt vagyok ilyen most... -mondtam.
-És megtudhatom esetleg, hogy mi az? -kérdezte.
-Ezt te...ezt te nem értheted, sajnálom. -mondtam.
-Akkor magyarázd el! -nézett rám kedvesen, én viszont csak lehorgasztott fejjel becsaptam előtte az ajtót és nem érdekelt az, hogy van-e bent valaki, csak leültem a helyemre és elkezdtem enni.
-Ez meg mi volt? -kérdezte apa, aki látszólag még ébren volt és éppen most fogyasztotta el a reggelijét, vagy nem tudom mit.
-Semmi. -mondtam, és gyorsan betömtem magamba a kihűlt vacsorámat.
-Astriddal beszéltél ilyen gorombán? -kérdezett újra apa, engem viszont továbbra sem igazán érdekelt, hogy mit magyaráz.
-És ha igen, akkor mi van? -kérdeztem vissza válaszként. Apának úgy tűnt, itt borult el az agya, mert rácsapott az asztalra, a tányér meg ami a kezemben volt, leesett a földre és nagyot koppant.
-Fiam, vedd már komolyan, amikor beszélgetünk! -szólt rám, engem viszont még mindig hidegen hagyott amit mondott nekem.
-Apa, nincs kedvem beszélgetni. -felvettem a tányért a földről és elkezdtem pörgetni az asztalon.
-Akkor legalább mond el, miért voltál ilyen Astriddal. -dőlt hátra.
-Nem érted a nincs kedvem beszélgetni, mondatomat?! -álltam fel és elindultam a lépcső felé.
-Hablaty Haddock, visszajössz ide, MOST! -kiabált és ő is felállt, de én csak mentem felfelé.
Fogatlan már ott volt és aludt, így én is lefeküdtem, magamra húztam a bundámat és nyakig betakaróztam vele. Azt hiszem, hogy ilyen idegesen még sosem feküdtem le aludni. Legalábbis azóta biztos, hogy nem, mióta békét kötöttünk a sárkányokkal. Mert azóta egy hős voltam. Most meg...hirtelen megint haszontalan senki lettem. És sikerült jól összevesznem apával, de ami fájóbb, hogy összevesztem Astriddal is. Két napja járunk, és máris összevesztem vele. Gondolatban le is ütöttem magam, hogy mekkora bunkó vagyok, de nem sok időm volt ezen elmélkedni, mert elaludtam. És megint, ugyanazt álmodtam, mint előző éjszaka...

Hablaty és a sárkánylovasok: 9. Fejezet

Folyamatosan zuhantam, az üres feketeség felé. Megállás nélkül. Közben ordítottam, mert féltem, hogy meghalok, vagy eltűnök a semmi közepén. Mikor felkeltem, egy falu közepén találtam magam. Hibbant-szigeten. Szemben állt velem egy hatalmas szakállas ember: Termetes Pléhpofa. A következő pillanatban már egy házban voltam, és egy nő állt felettem. Sétálni kezdtem az ajtó felé, de egy hatalmas sárkány ugrott be elém. Megsebesített, de a nő megmentett. A következő pillanatban már egy nagy elmosódott képet láttam. Semmi sem volt tiszta, csak nagy színes foltok voltak a szemem előtt. Megint zuhantam. Amikor földet értem, egy szigeten találtam magam. Senki sem volt ott, csak megint az a nő, aki egy perccel ez előtt, megmentett a sárkánytól. Odasétált hozzám és megölelt. Aztán elengedett, elkezdett hátrálni. Majd felemelkedett és fokozatosan eltűnt. Én elkezdtem utána ordibálni. Azt hiszem, hogy ezt kiabáltam: -Anya, anya gyere vissza! Ne menj, el! -De mégis elment. Újabb feketeség és újabb zuhanás. Földet éréskor a Nagyteremben voltam. Az a nő, akit az anyámnak neveztem, Astrid és Fogatlan voltak mellettem. A nő meg is szólalt. Azt mondta, hogy: -Fiam, csak te tudod kibékíteni a világainkat. -aztán eltűnt. Odajött Astrid is megölelt, majd ezt mondta: -Képes vagy rá, csak higgy magadban. Én mindig veled leszek, mindig. -ő is eltűnt. Fogatlan volt az utolsó. Hirtelen megváltozott a szeme, a pupillái összeszűkültek és már készült a plazmabomba lövésre. Ordítottam és hátrálni kezdtem. Hirtelen helyszínváltás következett és már egy nagy jeges, csatatéren találtam magam. Fogatlan nagyobbra nyitotta a száját, én meg folyamatosan kiabáltam neki, hogy hagyja abba, de szinte esélyem sem volt. Kilőtte a plazmabombát, ami pont eltalált. Meghaltam. Ott helyben, a legjobb barátom miatt. Astrid, apa és anya odarohantak hozzám, de már semmit sem tehettek. Vége volt az életemnek. És akkor...
Felébredtem. Borzasztóan izzadtam, de még nagy örömmel vettem észre, hogy éltem. És nem a Vallhallában feküdtem, hanem a saját ágyamban, mellettem Fogatlannal. Lassan hajnalodott és a nagy reggeli sóhajtozás mellett, feltápászkodtam, hogy lemenjek reggelizni. Az álmomat nem tudtam elfelejteni. Folyton az eltűnő nő és Astrid képe játszódott le a szemem előtt, meg Fogatlan, amikor lelőtt. A földszinten már reggelizett apa.
-Jó reggelt. -köszöntem neki, miközben megtöröltem a szememet.
-Neked is, fiam. -mondta szinte teli szájjal. -Na milyen felnőttnek lenni?
-Nem érzek semmi változást.
-Majd fogsz. Jövőhéten ugyanis elkezdelek megtanítani a jó főnökök legfőbb szabályaira.
-Mi?! De apa, én még felfedezni szeretnék, nem pedig vezetni egy falut! Ráadásul jövőhéten van Snoggletog is... -magyaráztam, miközben leültem vele szembe a székemre. Lenyelte az éppen szájában levő falatot, majd felelt.
-Aha! Első szabály: A többség érdeke, felülmúlja az egyéni érdeket. -hadonászott apa a kezével és majdnem fejbe is vágott. Én csak sóhajtottam egy nagyot, és lassan elkezdtem beletörődni, hogy nekem, soha sem lehet egy nyugodt napom.

Már el is terveztem magamban az egész napomat, miszerint repülgetünk Fogatlannal, elkezdjük Magnus kiképzését, és megpróbálok összehozni egy randit, Astriddal. Persze, a legutolsó ötletem valahogy olyan lehetetlennek tűnt, még akkor is ha Astrid már a barátnőm. Komótosan befejeztem a reggelimet, majd szó nélkül elindultam az ajtó felé.
Fogatlan utánam ugrált, leverve pár cserépedényt, és egy pár szőrmét a gerendákról. Elhúztam a számat, majd szememmel a szabadba böktem, amit a sárkányom gyorsan fel is fogott és kiugrott az ajtón. Apa csak a fejét rázta, én pedig erőből becsaptam az ajtót.

Két-három perc után, Fogatlan teljesen meghülyült. Össze-vissza ugrált, rohangált és borított fel mindent. Tudtam, hogy azért csinálja ezt, mert nem győzi kivárni a reggeli repülést, de akkor is kezdett elgurulni a gyógyszerem.
-Fogatlan! -kiáltottam rá. -Abbahagynád végre?!
Látszólag egyáltalán nem érdekelte, amit mondtam neki, ezért tényleg úgy éreztem magam, hogy két másodpercen belül, mindenkinek leordítom a fejét, aki velem szembe jön.
Fogatlan egy kicsit lenyugodott, de még mindig nem volt normális. Bár...az is igaz, hogy a drága sárkányom, sose volt teljesen százas. Fel is ültem a hátára, majd elindultunk a reggeli repülésünkre.

Már legalább két órán át csak repültünk, és vagy háromszor gyakoroltunk a repülőruhával is. Többé-kevésbé eredménytelenül. De amit a közeljövőben fejleszteni akartam, az nem a repülőruha volt, hanem a fémlábam. Mivel nagyon idegesített, hogy folyton leesett és mindig hordanom kellett magammal, legalább két tartalékot, amíg a Peremen éltünk, elkezdtem fejleszteni a műlábat, legelőször többfunkciósra.
Fogatlan fordult egyet a levegőben. Behunytam a szemem, és rögtön az álmom néhány jelenete játszódott le előttem. Eleinte úgy gondoltam, hogy elmondom, vagy Astridnak, vagy Magnusnak, de mióta apa azt mondta nekem, hogy: "A többség érdeke felülmúlja az egyéni érdeket." a véleményem teljesen megváltozott. És szerintem, ebben kivételesen igazat kellett adnom neki.
-Figyelj pajti, gyorsíts fel egy kicsit. -súgtam Fogatlan fülébe, és ő pedig szó nélkül teljesítette amit kértem.
Nem tetszett nekem ez az egész álom dolog. Először is: miért zuhantam? Valami nagy lelki fröccsöt akart jelenteni, vagy valami mást? Aztán ott volt az az idegen nő, akit az anyámnak neveztem. Miért lett volna benne az álmomban egy olyan nő, aki meghalt? Vagy az eltűnése jelenthette a halálát? Aztán átfutott az agyamon egy gondolat, hogy ha az eltűnés jelentette a nő halálát, akkor...Astrid is meg fog halni?! Ő is eltűnt. Fogatlan viszont ott maradt és konkrétan megölt engem. Hát...az egyik jobb mint a másik...
-Próbáljunk ki egy új cselt Fogatlan! -ütögettem meg a sárkányom fejét, mire ő rám mosolygott. -Gyerünk, manőverezz a fák között, a lehető leggyorsabban!
Fogatlan egyetlen hang nélkül csinálta amit kértem. Olyan gyorsan mentünk, hogy csak elmosódott képet láttam magam előtt és után. Mikor kiértünk az erdőből, újra elkiáltottam magam.
-A vízbe!
Vettem egy mély levegőt, és már éreztem a fülemben a vizet. Kinyitottam a szememet, és bámultam magam elé a víz alatt. Mutattam neki, hogy lőjön párat az égbe, majd emelkedjen ki a vízből. Meg is tette, és fél perccel később már a levegőben voltunk.
-Ezaz! Sikerült! -kiáltottam el magam, miközben kiütögettem a fülemből a vizet. Fogatlan megrázta magát, és morcosan nézett rám. -Tudom pajti, én sem szeretem a vizet. De van egy új cselünk, amire a vadászok biztos nem számítanak majd a Perem visszaszerzési csatában. Na, lassan induljunk vissza Hibbantra, mert apa is és Astrid is kinyír minket.

Körülbelül egy óra múlva már láttam Hibbantot a messzelátómban. Kényelmesen hátradőltem a nyeregben, és újra elővettem az álom-témát. Olyan furcsa volt, na meg ijesztő. És azt is tudtam, hogy ha tovább rágom ezt a témát, mindenki észre fogja venni, hogy teljesen magam alatt vagyok, az pedig sem a csapatmunkának, sem a kiképzésnek, sem pedig az edzéseknek nem tenne jót. Visszaültem a nyeregbe és gyorsítottam egy kicsit a tempón. Még mindig nem láttam senkit se, tehát lehet, hogy még csak a kora-hajnali órákban vagyunk. Fogatlan leszállt a Nagyterem elé, én pedig leugrottam a hátáról.
-Hm...sehol senki. -motyogtam magam elé. -Elég korán lehet még.
Hirtelen kinyílt a Nagyterem ajtaja. Azt hittem frászt kapok, vagy fél percen belül elájulok, de szerencsére, egyik sem történt meg. Valószínűleg csak a szél lökhette ki az ajtót, mert senki sem volt bent, és ki se jött senki. Közelebb sétáltam, majd Fogatlan segítségével, becsuktuk a Nagyterem hatalmas faajtaját.
Fogatlannak kedve támadt szétnézni a faluban, és mikor hátranéztem, már nem is volt mögöttem. Beletörődtem abba, hogy az utat a Sárkánysuliba, gyalog kell megtennem, mert mire utolérném a sárkányomat, háromszor oda és vissza is megjártam volna az utat.

Fél óra folyamatos gyaloglás után, oda is értem végre az arénába. Bent senki sem volt, csak néhány vad sárkány rohangált körbe-körbe. Kezdett zavaró lenni, hogy vagy én keltem fel nagyon korán, vagy a többiek ilyen későn.
-Remek! Így még az edzést sem tudjuk megtartani. -bosszankodtam, és erősen rácsaptam a térdemre. -Vagy csak járőrözni mentek?
Azonnal odarohantam az egyik asztalhoz, és felnyitottam az ott lévő naplót, amibe a járőr-rendet vezettük. Az azonban üres volt.
-Semmi...
Csak, hogy a nagy aggodalmam elmenjen, valaki bejött a nagykapun és meg is szólított.
-Szia, Hablaty! -köszönt. Azonnal felismertem a hangját: Astrid.
-Jó reggelt, hölgyem! -köszöntem vissza. Szerintem mindketten meglepődtünk az utolsó szavamon. Astrid odasétált hozzám.
-Most már így fogsz nevezni? -kérdezte, miközben megállt mellettem és nézni kezdte a naplót.
-Csak, hogyha nem fogsz érte leütni. -feleltem mosolyogva, majd nyomtam egy puszit a homlokára.

-Nyugodj meg, mert nálad, leszoktam róla. -jelentette ki.
-Jól érzed magad? -kérdeztem gúnyosan. Astrid megrántotta a vállát.
-Persze. Csak mivel már a barátnőd vagyok, nem akarlak megölni.
-Miért eddig megakartál? -akadékoskodtam. Most volt merszem kötözködni vele, két okból is: 1. csak ketten voltunk ott, és biztos, hogy nem ölt volna meg, mert a végén még bejön apa és agyonüti, 2. most mondta el, hogy nem fog megölni, mivel a barátnőm. Astrid olyan fejet vágott, hogy majdnem elröhögtem magam rajta. De egyértelművé tette vele a válaszát. -Értem én, csak szüneteltesd a "Hablaty te idióta" fejedet, mert kiköpöm a tüdőmet a nevetéstől.
-Ez nem a "Hablaty te idióta" fejem! -vágta be a durcát Astrid. -Ez a "Hablaty, te hülyének nézel?" fejem...Ennyire már ismerhetnél...
-Elnézést, hölgyem, majd kiengesztellek valahogy. -mondtam. Volt egy olyan érzésem, hogy majdnem elnevette magát a beszédstílusomon. Amit mondjuk, teljes mértékben megértettem.
-Na és mivel? -kérdezte kihívóan.
-Azt még nem tudom, de meg kéne keresni a bátyámat, mert ki fogunk csúszni az időből. -feleltem. -Kiképezni egy teljesen tapasztalatlan vikinget sárkánylovasnak, nem két perc lesz.
-Azt én is tudom. -mondta, majd témát váltott. -Tényleg, Dagur és Magnus nem itt aludtak?
-De. -feleltem a naplóra meredve. -Miért?
-Mert akkor fel kéne őket kelteni.
-Igazad van. -bólintottam, majd odasétáltam a sárkányok ketrecének a kapujához és kinyitottam.
Rengeteg papír hevert a földön össze-vissza, a Sárkány-könyv kinyitva és ledobva a hely közepére, Magnus és Dagur pedig a két szemben levő sarokban aludtak. Magnus rögtön kinyitotta a szemét, mikor a fény rásütött, és hallotta a nyikorgó kapu hangját.
-Jó reggelt! -tettem keresztbe a kezem a rendetlenség láttán. -Olyan ez a hely, mintha egy hétre bezártuk volna ide az ikreket.
-Tudom, és...sajnálom...de nagyon belemerültünk a sárkányok tanulmányozásába. -nyújtózkodott ki a bátyám.
-Hallottál valamit...abból, amiről...beszéltünk? -kérdezte Astrid elvörösödve.
-Igen, mindent. Most akartam visszaaludni, de a drága öcsém benyitott. -motyogta Magnus, majd odasétált hozzám és átölelt. -Nagyon örülök nektek!
-Öhm...hát öhm...kösz... -motyogtam zavartan, majd vártam, hogy Astrid kisegítsen. De végül nem segített ki, és mikor Magnus elengedett, nagy levegőt vettem. -Csak, annyit ígérj meg, hogy nem mondod el senkinek.
-Rendben. -bólogatott Magnus, majd hátranézett Dagurra, aki még mindig aludt, ezért kérdezett még egyet. -De miért?
-Astrid kérte, hogy maradjon titok. -engedtem le a karomat a csípőmről. -Nem akarta, hogy ez bezavarjon a csapatmunkába.
-Egyetértek vele, ugyanis most rengeteg dolgunk van. -helyeselt Magnus, majd elindult Fogatlan felé, és felült rá. -Például, hogy kiképezz sárkánylovasnak.
-Kezdjük ott, hogy ez nem megy ilyen gyorsan. -intettem le a bátyámat, majd visszazártam a ketrecet, nagyjából olyan hangerővel, hogy Dagur fel ne ébredjen. -Először is, szereznünk kell neked egy sárkányt, aki nem mellesleg olyan mint te. Vagy legalábbis hasonlít rád. Majd utána esetleg...
-Akkor kezdjük is el gyorsan. -vágott a szavamba Magnus, majd intett nekem, hogy azonnal üljek oda elé, és induljunk el.
Igazság szerint, igazat adtam neki, de előtte még ki akartam deríteni, hogy hova tűntek a többiek. Nyilván ezt sem hagyhattam tétlenül, ugyanis nem tudtam addig nyugodni, amíg nem vagyok benne biztos, hogy a srácok biztonságban vannak. Ráadásul még ott volt az álmom is, ami felettébb zavart. Egyrészt mert nem tudtam mit jelent, másrészt meg féltem, hogy az egész meg fog történni. Az, hogy megtalálom az anyámat, még rendben van, de, hogy Fogatlan megöljön, vagy Astrid meghaljon...azt már nem tudnám elviselni. Mindenesetre, egy-két perces bambulás után, felültem Fogatlanra, és egy pillanatra Astridhoz fordultam.
-Keresd meg a többieket, és kezdjétek el kitalálni a Snoggletogi előadásra a trükköket, és magát a műsort. A sárkány-verseny szabályaival várjatok meg, mert nem akarom, hogy felfordulás legyen. -mondtam, majd még mielőtt felszálltam, gyorsan hozzátettem. -Ja, és te vagy a góré.

Még szinte ki sem ejtettem a számon az utolsó mondatomat, már a levegőben voltam, és figyeltem Magnusra, nehogy leessen.

Nem kellett pár perc, már szinte megmutattam Magnusnak az összes létező sárkányt, ami csak a faluban volt. Viszont egyikkel sem jött ki túl jól. Ráadásul még néma csendben is kellett mászkálni, nehogy valaki leleplezzen minket. Éppen egy szörnyennagy rémséget próbáltam kézhez szoktatni, mikor az elkezdett rám tüzet okádni. Erre már muszáj voltam elővenni a legújabb találmányomat, azaz a tűzkardomat, és azt lassan lengetve, néztem a sárkány szemébe.

Az ötletem működött, a rémség pedig meghátrált, a pupillái kitágultak és meghajtotta a fejét. Mintha tudta volna, hogy nem akarom bántani, vagy mintha azt hitte volna, hogy én vagyok a főnök. Persze, örültem neki, hogy sikerült megnyugtatnom a sárkányt, de egy kicsit akkor is furcsának tartottam.
-Jegyzet a sárkányok könyvébe...a rémségek szeretnek tűzzel kommunikálni. -szóltam hátra a bátyámnak, aki azonnal elő is vett egy pergament, és felírta amit mondtam. -Vagy legalábbis tudnak.
-Ezt a kardot, te találtad fel? -jött közelebb hozzám Magnus, és óvatosan hozzáért a kardomhoz.
-Így is mondhatjuk.
-És, hogy működik? -kérdezett újra a bátyám, és átvette tőlem a fegyvert.
-Szörnyennagy rémség-zselével van megtöltve, és ez a gomb itt... -mutattam a kard nyelére. -ezzel lehet szikrákat létrehozni, ami ugyebár meggyújtja a rémség-zselét.
-Hablaty ez zseniális! -kiáltotta Magnus, mire én ijedten befogtam a száját, nehogy lebukjunk. -Ja, bocs...elfelejtettem, hogy bujkálunk.
Elfújattam Fogatlannal a lángot, majd elraktam a kardot, és kézhez szoktattam a sárkányt. Rögtön sikerült is, hiszen már a lángtól is lenyugodott egy kicsit, majd megfogtam Magnus kezét, és a sárkány orrához nyomtam. Viszont amint a bátyám ujjai érintették a rémség orrát, az elkapta a fejét, és lángba borultan elrohant. Én pedig kezdtem nagyon ideges lenni, mivel ez már vagy a hatodik eset volt.
-Ááá! -kiáltottam, majd idegességemben elkezdtem rugdosni a port. -Nem igaz, hogy nem akar sikerülni! Mi baja van a sárkányoknak veled?!
Észre sem vettem, hogy idő közben kiesett a zsebemből az a rajz, amit Magnus küldött nekem, még tegnap. Azt pedig a bátyám felvette a földről, és nézegetni kezdte.
-Ez az a parázsfarok rajz, amit tegnap küldtem neked? -kérdezte a papírra meredve. Felkaptam a fejem, és értetlenül néztem Magnusra.
-Parázsfarok? -kérdeztem vissza.
-Igen, ez a neve. -mutatta fel nekem a rajzot, majd miután újra elkezdte nézegetni, újra megszólalt. -Én adtam neki, mikor rátaláltam. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen sárkány, ami megengedné, hogy ráüljek.
-Na várjunk csak. -tettem ki a két kezemet magam elé, majd mikor leengedtem, folytattam. -Lássuk, hogy jól értem-e: akkor most elmegyünk arra a szigetre, ahol a parázsfarkakat találtad, és betanítunk egyet a számodra?
-Igen. -jelentette ki Magnus, majd felült Fogatlanra. -Mikor indulunk?
-Nem sokára, de előtte még meg kell találnunk Halvért, ő is kelleni fog ehhez a kis akcióhoz. -ültem fel én is Fogatlanra. -Meg hát...nem mennék el anélkül, hogy szólnék Astridnak, mert ha így lenne, akkor amint visszajövök, leszedi a fejem...
Egy kis nevetés kíséretében, mondtam a sárkányomnak, hogy szálljon fel, és már úton is voltunk a Sárkánysuli felé...

Fogatlan alig csapott ötöt a szárnyával, már is leszálltunk a kapu előtt. Mikor leugrottam a sárkányom hátáról, már hallottam, hogy mindenki össze-vissza ordítozik. Jó hír is volt meg rossz is, mert legalább mindenki megjött és épségben vannak, de nem lehetett hallani a saját hangomat, ami viszont kifejezetten zavart.
-Hablaty, végre itt vagy! -sétált oda hozzám Astrid, miközben befogta a fülét. -Az ikrek mindenféle hülyeséget találtak ki szabálynak, és azóta belerángatták Takonypócot is. És hát...hogy is mondjam...kipróbálták az ötleteket...
Ekkor vettem csak észre, hogy össze-vissza festett bárányok repkednek az arénában, valamint néhány nagyobb repedés is volt a falakon, meg a padlón. Böff, Töff és Kampó is segédkeztek a rongálásban, Takonypóc éppen festékbombákat kezdett dobálni az ikrekre, majd Halvérre is. Fafej és Kőfej is nyilván beszálltak a "buliba", ők is elkezdték dobálni a bombákat. Egy zöld színű még engem is eltalált, ráadásul az arcomon. Azt hiszem, hogy akkor kezdtem nagyon ideges lenni, egy jó erős mozdulattal letöröltem a fizimiskámról a festéket, és vörös fejjel közelebb sétáltam a többi sráchoz.
-Jól van banda, elég legyen! -kiáltottam el magam, mire mindenki abbahagyta amit éppen csinált. Fafej még természetesen hozzávágott egy piros festékbombát Kőfejhez, ami miatt elkezdtek verekedni, és ha Hanga nem sétál oda hozzájuk, és nem tartja őket a két kezében, jó messze egymástól, akkor megint elkezdtem volna ordibálni. -Sokkal fontosabb dolgunk is van annál, hogy rongáljunk. Nem sikerült találni Magnusnak egyetlen olyan sárkányt sem, aki megengedné, hogy a hátára üljön. Viszont találtunk olyat ami megengedné, viszont nem él ilyen faj Hibbanton. Éppen ezért, még most elindulunk, és szerzünk a bátyámnak egy parázsfarkat.
-Mi a terv? -érdeklődött Hanga, majd hozzávágta a földhöz az ikreket.
-Magnus, Halvér és én, elmegyünk a sárkányért, ti pedig itt maradtok, és szépen rendet raktok. -húztam ki magam. Fafej, Kőfej és Takonypóc azonnal elkezdtek hisztizni.
-Láttál már minket rendet rakni Hablaty? -kérdezte gúnyos hangon Takonypóc, és keresztbe tette a kezét.
-Gyújtogatni, rongálni és robbantani jó... -kezdett el egy értelmetlen mondatot Fafej, de végül nem ő fejezte be, hanem Kőfej.
-...De pakolni borzalmas...
-Az nem kifejezés húgi. -ütötte meg poénból a testvérét Fafej, majd szomorúan maga elé meredt.
-Pedig most rendet fogtok rakni, hacsak nem akartok a hét hátralévő részében is takarítani. -rántottam meg a vállam.

-Szóval mikor is indulunk? -kérdezte Halvér, és elkezdte lecsutakolni Bütyköt, akinek még a szemében is lila festék volt.
-Amint lehet. -húztam el a számat, majd ránéztem az ikrekre, akik szomorúan elkezdték ütögetni egymást. -Muszáj mindig veszekednetek?
-Nem veszekszünk. -nézett rám Fafej és egy jó nagyot ütött a húga fejére.
-Próbáljunk levezetni a feszültséget. -tette hozzá Kőfej.
-Mióta szoktátok ti... -kezdtem el a mondatomat, de Astrid gyorsan a számra tette a kezét.
-Ne menj bele. -javasolta.

Mikor levette a kezét a számról, gyorsan megszólaltam újra.
-Dagur még alszik? -kérdeztem, miközben körbenéztem a bandán.
-Igen. -felelt gyorsan Halvér, majd folytatta Bütyök mosását.
Ránéztem először Hangára, majd Astridra és végül nagyot sóhajtottam.
-Hanga, te takarítasz az ikrekkel, meg Takonypóccal, Astrid pedig Dagurra fog vigyázni.
-Most csak hülyéskedsz velem, ugye? -kérdezte feszülten Astrid, és úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Én viszont kitartóan ráztam a fejemet.
-Nem vicceltem. -húztam ki magam. -Hanga megölné Dagurt, nem merném rábízni, a többiekre meg csak rá kell nézni...szóval te maradtál.
-Nem mehetnék esetleg veletek? -érdeklődött egy cseppnyi reménnyel a szemében, de én még mindig a fejemet ráztam.
-Sajnálom, de nem. -feleltem, majd a vállára raktam a kezem. -Itt van rád szükség.
Ezek után, Astrid idegesen elsétált és nekitámaszkodott a falnak. Az ikrek továbbra is egymást ütögették, Halvér elvonult a sarokba Bütyökkel, nehogy megint festékes legyen, Takonypóc jelenleg szivárványszínben pompázott (mivel teledobálta magát festékbombákkal) Hanga pedig próbálta lenyugtatni Astridot, hogy ne üssön le mindenkit, aki a közelébe ment. Egyszóval, elszabadult a pokolt...újra. Nekem kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy megint felfordulás volt, és, hogy négy év alatt sem voltak képes megtanulni azt a tényt, hogy ÉN vagyok a főnök. Jó, még nekem is fura volt, fura volt még belegondolni is, de akkor is, én vagyok a góré, tehát jó lenne, ha a srácok hallgatnának rám. Végül idegesen hátrafordultam a bátyámhoz.
-Egyébként miért is küldted azt a rajzot a parázsfarokról, tegnap este?
-Mert azt hittem, hogy ismeritek. -jelentette ki, majd keresztbe tette a kezét. -Elég gyakori sárkány. Persze nem olyan gyakori mint a szörnyennagy rémség, meg a siklósárkány, de azért ebből is van egy jó pár.
-Soha, nem láttam még ilyen sárkányt. -mondtam. -Sőt, még csak nem is hallottam róla.
-Ez elég furcsa, ugyanis a bázisotok közelében, van egy sziget, amin elég sok parázsfarok él. -nézett rám szigorúan.

Erre már én sem nagyon tudtam, mit kéne mondani, ezért inkább én is gondolkozni kezdtem. Ha olyan gyakori a parázsfarok, ahogy azt Magnus állítja, akkor, hogyhogy egyszer sem hallottam még a nevét sem, és miért nincs benne a sárkányok könyvében?
-Egyébként te honnan tudsz a Peremről? -váltottam témát.
-Nehogy azt hidd, hogy egyszer sem voltam ott például sárkányokat keresni. -magyarázta, de mivel én csak értetlenkedve néztem rá, folytatta. -Meg egyébként néha benéztem a kunyhókba, a tiédet rögtön felismertem. És egyébként meg terjed a hír, hogy egy féllábú viking fiú, éjfúrián lovagol. Biztos voltam benne, hogy az nem lehet más, csak te.
-Á...nagyjából értem. -bólogattam, aztán mikor láttam, hogy Halvér befejezte Bütyök csutakolását, felült rá, ahogy Magnus és én is Fogatlanra. -Rendben srácok, legkésőbb holnap reggelre itt leszünk.
Mintha semmit sem mondtam volna, mindenki ugyanúgy szórakozott, ahogyan eddig. Megforgattam a szememet, majd sóhajtottam is egy nagyot ráadásnak, és mindenféle köszönés nélkül, elindultam VOLNA, ha Astrid oda nem rohan hozzánk, (amikor már kint voltunk a kapun is túl) és meg nem csókol.

Na ennyit a titokról, legalábbis Halvér előtt, mert ő innentől fogva tudta az együtt járós titkunkat. Értetlenül néztem rá, majd mutogatni kezdtem Halvérre, aki szerencsére az éggel volt elfoglalva.
-Ez meg mi volt? -kérdeztem.
-Búcsúcsók. -jelentette ki, majd elmosolyodott.
-Tudod, hogy én nem bánom, de 1. azt hittem ez titok, 2. egy napnál tovább, nem leszek távol.
-Nekem az is sok. -motyogta, és elvörösödött. Én is mosolyogtam, majd miután mélyen a szemébe néztem, megszólaltam.
-Azért máskor gondolj a körülményekre. -mondtam. -És vigyázni fogok, ígérem.
Astrid hálásan rám nézett, majd mielőtt elrohant volna, integetett nekünk. Elég furcsa volt azért nekem, hogy az elvileg titkunkat, majdnem lelepleztük, pontosabban leleplezte Astrid, aki egyébként ezt az egész marhaságot kitalálta. Jó, nem mondom, hogy nem esett jól az a búcsúcsók, de a titok, az titok. Mindenesetre, felszálltam, hátranéztem a testvéremre, hogy biztonságosan ül-e, majd még egy utolsó pillantást vetettem a Sárkánysulira, és elindultunk arra, amerre Magnus mondta...