Egy hajón vagyok. -ez volt az első gondolatom. Körbenéztem a kis térségben, a repedezett fán, szivárgó vizen és egy cellaajtón kívül semmi sem volt ott, ahol éppen görnyedve ültem.
Fogságban. -második gondolat, és egyben az utolsó is. Üresség vette át a hatalmat a fejemben, és tényleg semmi nem jutott eszembe. Teljes agyhalott lehettem, fogalmam sincs. Viszont egy hatalmas kérdőjel volt a fejemben, hogy hogyan is kerültem ide. Megráztam egy kicsit a fejem, de vigyázva arra, hogy ne üssem be megint a mennyezetbe, majd a cellaajtóhoz kúsztam, és kinéztem rajta. Semmi. Nagy feketeség tárult elém, néhány elfojtott ordítást hallottam, semmi többet. Aztán valami korbácsolás hang következett, amire összerezzentem és hátrébb is kúsztam.
Lépteket hallottam jobb oldalról. Halkan előre kúsztam, és a cellaajtó két vasrácsa közé dugtam az orrom. Egy termetes sárkányvadász, egy szerencsétlen, fiatalnak tűnő fiút húzgált a vállán, aki nem mellesleg vérzett. Pontosabban a hátán levő, korbács-csíkok miatt vérzett. A vadász behajította őt egy cellába, majd kulcsra zárta, és rácsapott egyet a zárra.
-Jó szórakozást a celládban, te áruló. Jobb ha hozzászoksz a helyhez, ugyanis sokáig itt fogsz sínylődni... -itt egy pillanatra magába fojtotta a szót, és felém fordult- ...tovább mint te azt gondolnád...
Kicsit olyan érzésem támadt, mintha nekem szánta volna ezt a mondatot. Mindenesetre, még egy szúrós pillantást vetett rám, majd a cellám felé intett egyet, mire megjelent két újabb sárkányvadász, és elkezdték nyitogatni a cellaajtómat. Csak értetlenül figyeltem őket, kitartóan szorítva két vasrácsot.
-Igyekezz fogoly, Viggo személyesen szeretne beszélni veled. -magyarázta a jobb oldali, kicsit testesebb vadász, miután kinyitotta a cellaajtóm, és leoldotta a köteleket a lábamról. Felvontam a szemöldököm.
-V-Viggo? -kérdeztem értetlenül, mire a másik vadász belepaskolt egy nagyot a hátamba, ezzel a lendülettel előre estem.
-Ne kérdezz, csak szedd a vézna lábaidat! -kiáltott rám, majd belém rúgott egyet, mire én nagy nehezen feltápászkodtam és vánszorogni kezdtem egyenesen előre. Egy csomószor meglöktek, hogy igyekezzek, én pedig csak követtem az utasításaikat, miközben folyton azon gondolkodtam, hogy ki lehet az a Viggo. Sokáig nem tehettem ezt, mert kiértünk a fedélzetre, ahol a kormánykerék alatti, kapitányi fülkébe taszigáltak be. Összeszorított foggal mentem előre, majd egy ponton megálltam, mikor megpillantottam Rykert, mellette pedig egy ugyanolyan fazont, csak ő jóval alacsonyabb volt mint Ryker, valamint történetesen volt haja. Már láttam egyszer, mikor próbáltuk elsüllyeszteni azt a hajót, amin jelenleg bukdácsoltam. Felém fordult, és rám villantott egy elégedett mosolyt.
-A fogoly, a 23-as zárkából, ahogyan kérte -húzta ki magát az egyik fogvatartóm, majd haptákba vágta magát a mellette állóval együtt. Az előttem ülő férfi felnézett rájuk, de csak egy pillanatra.
-Az éjfúria? -ennyit kérdezett.
-Biztos helyen -felelte röviden ugyanaz a vadász, aki az előbb megszólalt. Én csak kapkodtam a fejem, és csak egy rövid idő után fogtam fel mindent.
-Fogatlan... -motyogtam magam elé ijedten, majd felöltöttem az arcomra legfenyegetőbb nézésemet és a férfire néztem -Mit művelt Fogatlannal?!
-Fogatlan? Az éjfúria? -kérdezett vissza, majd felállt az asztaltól, elém sétált és egy gonosz vigyorral a képén rámnézett -Nagy hasznát veszem majd a Fekete-piacon. Elvégre...nem minden nap lát az ember éjfúriát manapság.
-Meg akarja ölni?! -kérdeztem újra, csak ezúttal már nem kicsit ingerülten.
-Ugyan...kinéznéd belőlem hogy éjfúriákat gyilkolok? -felnevetett kicsit a saját viccén, én viszont csak keményen néztem a szemébe -Eladom jó pénzért, és a bevételéből, újabb és újabb hajókat fogok venni. Aztán pedig, kezdődhet az ostrom.
-Ostrom? -kérdeztem, felvont szemöldökkel.
-Pontosan az -elsétált előlem, majd a kapitányi szék mögötti táblát letakaró vászont lerántotta, és egy hatalmas térkép tárult a szemem elé -Sárkány-perem, az Ádáz sziget, Sárkányszirt, a Szárny Őrzőinek szigete, és végül...
-Hibbant-sziget... -fejeztem be helyette a mondatot, majd térdől, talpra ugrottam.
-Nem is annyira lassú a felfogásod, mint gondoltam...Hablaty -jelentette ki teljes higgadtsággal Viggo, mire én megemeltem a szemöldököm.
-Honnan tudod a nevem? -kérdeztem ingerülten, sokkal ingerültebben mint eddig. Viggo csak visszaült a kapitányi székbe, és kényelmesen hátradőlt.
-Olyanokat is tudok rólad Hablaty Haddock, amiket még lehet, hogy te magad sem -olyan higgadt volt, hogy nem kicsit lepődtem meg. Nyeltem egy hatalmasat.
-Miért hívattál fel? Miért kell személyesen beszélnem veled? -kezdtem iszonyú ideges lenni, ugyanis Viggo csak húzta az időt, de a lényegre nem tért rá. Egyre mérgesebb tekintetet öltöttem fel az arcomra.
-Ajánlatot szeretnék tenni -jelentette ki higgadtan, majd megint felállt -Egy nagyon fontos ajánlatot.
-Ajánlatot? -kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna amit mondott.
-Ajánlatot -kezdett nem kicsit idegesíteni ez a szó -Az éjfúriáról és a Sárkányszemről lenne szó...
Éreztem, hogy az arcomba szökik a vér, összeszorítottam az öklöm, és úgy remegett minden porcikám az idegességtől, mintha idegrángásom lenne.
-...és arról a lányról -fejezte be a mondatot.
Abbahagytam a feszengést, az idegesség helyét aggodalom vette át az arcomon. Ha elfogta Astridot...ha csak egyetlen ujjal is hozzáért...ha már megölette...Azt nem élném túl...
-L...L-lányról? Milyen...lányról? -kérdeztem zavartan, majd visszahuppantam a térdemre, ami nagyot koppant a padlón.
-Kis szőke lány volt, kék szemekkel. Harcias volt, küzdött amíg tudott ízig-vérig, és semmiképpen sem akarta elárulni, hogy hol is vagy. Tudom, hogy ismered, éppen úgy kaptuk el, hogy téged keresett, Hablaty -magyarázta.
Itt már teljesen biztos voltam benne, hogy Astridról van szó. Nem tetszett, ahogyan múlt időben beszélt, mert a frászt hozta rám vele. Pont úgy magyarázott, mintha már megölte volna Astridot. A térdemről a sarkamra ültem, és próbáltam ugyanolyan mérges tekintettel fürkészni Viggo arcát. Nem sikerült.
-Hol van? -kérdeztem rögtön, amint visszatértem a gondolataimban való elmélyedésből -Hol van?!
-Olyan helyen, ahol nem találod meg, ha nem adod át a Sárkányszemet, és az éjfúriát -mondta nyugodtan.
Nem tudtam felhúzni magam, képtelen voltam rá. Túlságosan is átjárta a lelkem a félelem, onann pedig az egész testemen átkúszott. Megborzongtam, és a hideg futkosott a hátamon. Folyton csak az járt a fejemben, mit csinálok magammal, ha elvesztem Astridot vagy Fogatlant. Az életem részei voltak, akiket mindennél jobban szerettem és nem tudnám nélkülük elképzelni az életem. Nagyokat sóhajtottam, és közben azon gondolkodtam, mit is csináljak.
Viggo intett egyet, erre a két vadász mögülem kiment, Rykerrel a nyomukban. Ketten maradtunk a sárkányvadászok vezetőjével a teremben.
-Kérek egy választ: Megmented a lányt, vagy megmented az éjfúriát és a Sárkányszemet? -kérdezte továbbra is higgadtan. Nekem pedig összeszorult a szívem; nem voltam hajlandó beszélni. -Egy percet adok.
Továbbra sem voltam hajlandó beszélni. Hallgattam, de Viggot ez látszólag nem húzta fel. Ryker lépett be újra a terembe, majd odament a vezetőhöz és rám nézett.
-Talán egy kis korbácsolás megoldja a nyelvét -elkezdte morzsolgatni az ökleit. Viggo csak bólintott.
-Talán -motyogta az orra alá.
-Ne! -vágtam rá rögtön, mire mindketten felkapták a fejüket.
-Ne? -kérdezte Viggo, majd elém sétált, és le is hajolt hozzám -Akkor válassz. A lány...vagy a sárkány.
Megráztam a fejem, és keményen a vezető szemébe néztem. Nem voltam hajlandó választani, nekem ez túl sok volt. Viggo csak megfordult, visszaült a helyére, majd bólintott Rykernek.
-Korbácsoltassátok meg hétszer, az talán elég lesz számára, hogy válasszon -jelentette ki továbbra is nyugodtan -Ha nem éli túl, az éjfúriát eladom, a Sárkányszem az enyém lesz, ezzel a sárkányok minden egyes faja is, a lányt pedig megöletem.
Próbáltam feldolgozni amit hallottam, de nem éppen sikerült. Először is: lehet, hogy bele fogok halni abba hogy hétszer, ismétlem...hétszer, megkorbácsolnak, aztán ha túlélem választanom kell azok közül, akik közül sose akartam, ha nem élem túl, akkor Fogatlant eladják, a sárkányok Viggo uralma alatt lesznek, Astrid pedig meghal. Nem, nem, nekem ez sok volt.
-Úgy legyen, öcsém -mondta Ryker, majd bólintott Viggonak, elkezdett rugdosni, mire én elindultam és kimentünk a helyiségből.
El sem akartam hinni, ami történt. Nem is tudtam volna, szóval ezzel nem túl sokat értem. Próbáltam nem folyton arra gondolni, hogy valószínűleg órákon belül meghalok, de ezt nem tudtam megtenni. Képtelen voltam rá. Ryker lelökdösött a cellák feletti kis szobákhoz, majd ott hozzávágott egy falhoz. Három vagy négy sárkányvadász volt még bent, az egyik megfogott, és hassal egy nagy gerendára kötözött a lábamnál és a kezemnél, mert mindegyik végtagom ki kellett nyújtanom.
-Hétszer korbácsoljátok meg, Viggo parancsára! -kiáltotta Ryker, majd otthagyott engem a teremben a vadász társaival.
Két óra múlva, megint a cellámban ébredtem. Nem tudtam mozdulni, borzalmasan fájt a hátam. Egyik kezemmel óvatosan végigsimítottam rajta, ezzel elérve azt, hogy éreztem a korbács nyomát rajta. Hét nyom, hét korbácsolás. A hasamon kúszva arrébb mentem, de sok ideig megint nem tudtam menni, mert egyszerűen annyira éles fájdalom nyilallt a hátamba, hogy megmozdulni sem tudtam tőle.
Túléltem.
Ez volt így hirtelen az első gondolatom. Hason fekve felemeltem a fejem kicsit, hogy szétnézzek. Semmi sem változott azóta, mióta beszéltem Viggoval. Továbbra sem tudtam, hogy mit csináljak, hiszen így már menekülni sem tudtam a hátam miatt. Nem tudtam tovább pihenni vagy aludni sem, mert iszonyatosan fájt a hátam.
Hirtelen arrébb dőlt a hajó, kicsit megrezgett, én pedig a cella hátuljának ütköztem, és húzódni kezdett a hátam. Felordítottam erre, és verejtékezni kezdtem. Megint elkezdett rángani a hajó, mintha valami dobálná, vagy lőné. Próbáltam nem ordítozni, de annyira húzódott a hátam, és vérzett is, hogy ez lehetetlennek tűnt. Minden vadász a fedélzetre rohant, a foglyok pedig (az én kivételemmel) a cella ajtóhoz sétált és nézelődni kezdett, hogy mi folyik itt.
Egyre több rángás volt, és egyszer csak érezni lehetett, hogy a hajó nem sodródik tovább. Hatalmas jég oszlopok törtek át a padlón, ezzel utat engedve a víznek. Trappolás hallatszott fentről, de ezt már alig hallottam, merthogy a víz egyre magasabb lett, én pedig próbáltam áttörni a felettem levő padlózatot. Helyette csak elájultam a vízben, de még előtte elkiáltottam magam.
-FOGATLAN!!!
Egy hatalmas, barlangszerű helyen kezdtem el nyitogatni a szemem. A hátam továbbra is húzódott, sőt, már csípett is, mert a jó sok víz jutott bele a sebeimbe. Majdnem megint elordítottam magam, de mivel fogalmam sem volt, hogy hol is voltam, inkább csak oldalra fordítottam a fejem és azt hittem, hogy álmodok: mellettem ott feküdt Astrid, (igaz ájultan), mellette pedig Fogatlan és Viharbogár. Annyira mosolyodtam el, amennyire a fájdalom engedte, majd felnyomtam magam ülésbe és körülnéztem. Senki sem volt bent, egy nagy, kékes-zöldes jég oszlopokból álló barlangban voltunk, ki tudja milyen okból. Miért voltak itt a sárkányaink és Astrid? Miért nem voltunk megkötözve? Lehet, hogy...nem is fogságban vagyunk?
Lassan Astrid is nyitogatni kezdte a szemét, és amint meglátott, a nyakamba borult és jó erősen szorítani kezdett.
-Hablaty! -kiáltotta nem túl hangosan, és majd' kiszorította belőlem a szuszt is -Jaj, annyira örülök, hogy láthatlak.
-Én is örülök, de... -kicsit eltoltam magamtól, mert megint belenyilallt a fájdalom a hátamba -...ne szoríts ilyen erősen, kérlek.
-Jól vagy? -kérdezte aggódó tekintettel az arcán.
-Én? Ühüm...jól vagyok, igen... -motyogtam nem túl meggyőzően -Te jól vagy?
-Igen, velem minden rendben, de... -kezdte, de tekintete hirtelen a hátamra terelődött, ahonnan csöpögött a vér -Hiszen te vérzel!
-Nem fontos...hol vagyunk? -kérdeztem, mintha nem tudtam volna, hogy úgyse fogja annyiban hagyni.
-Nem fontos?! -kérdezett vissza már kicsit ingerülten -Hablaty vérzel, legalább mond el, hogy mitől?!
-Hosszú történet, majd elmesélem -legyintettem egyet, mire meghúzódott az egyik korbács-nyom a hátamon, így össze kellett szorítani a fogam, hogy ne kezdjek el sírni. Astrid ijedten nézett rám; szinte helyettem sírt, annyira aggódott -Nincs semmi baj -próbáltam megnyugtatni.
A hátamra tette a kezét, majd végigsimított rajta. Gondolom a sebeimet akarta kitapogatni, megérezni mennyire mélyek. Jól esett az érintése, mert megnyugtató volt számomra.
-Mióta lehetünk itt? -törtem meg a pár perces csendet. Megrántotta a vállát.
-Fogalmam sincs. Az utolsó amire emlékszem, hogy egy sárkány cipel, utána elájultam -motyogta halkan, ami így is visszhangzott a nagy teremszerű helyiségben.
-E-egy sárkány cipelt? Ide? -vagy nagyon kómás voltam, vagy lassú felfogású, de nem tudtam egyszerűen felfogni amit mondott.
-Igen, pont ezt mondtam az előbb -ecsetelte, miközben mutogatott, majd mocorgott egy kicsit és felállt, hogy megnézze jól vannak-e a sárkányaink. Mentem volna én is...ha tudtam volna mozdulni a fájdalomtól, ami a hátamba nyilalt folyamatosan. Megint összeszorítottam a fogaimat, majd egy nagy sóhajtás után, megszólaltam.
-Hogy vannak?
-Semmi bajuk szerencsére, egy karcolás sincs rajtuk -szólt hátra nekem, de nem nézett rám, mintha haragudna, ezért is vettem rá magam valahogyan, és odamentem hozzá.
-Haragszol rám, amiért nem mondom el, hogy miért vérzek? -kérdeztem tőle aggódva, ő pedig megfordult.
-Én mindent elmondok neked, akkor te miért nem mondasz el mindent nekem? -kérdezett vissza szomorúan, mert valószínűleg nem értette, mi bajom van, miért nem mondom el neki mi történt pontosan. Csak a vállára raktam a kezem, és kicsit elszégyelltem magam.
-Figyelj, sajnálom...csak szerintem ezt nem egészen tudnád feldolgozni ilyen...ilyen körülmények között főleg.
-Ilyen körülmények között? Hablaty, ketten vagyunk, senki sem hallja, miért...miért nem mondod el? Nem bízol bennem? -motyogta halkan. Szinte könnyezett, nagyon rossz volt így látni. Amikor meg megkérdezte, hogy az-e a baj, hogy nem bízok benne...akkor hatalmasra nyitottam a szemem.
-Hogy én nem bízok benned? Astrid te mindig itt voltál nekem, most is itt vagy és mindig itt is leszel, tűzön-vízen át. Bízok benned, nem is tudom elmondani, hogy mennyire, és esküszöm, hogy elmondom mi volt a gond, ha újra Hibbanton leszünk. Ígérem.
Ezután a rövidke beszéd után, a kezem lejjebb csúsztattam a válláról a kézfejére és megszorítottam azt egy kicsit. Erre már rám nézett, szemei valamitől csillogtak, valószínű a könnyeitől. Egy pár percig csak álltunk ott a néma csendben, nem tudva, mit kellene mondanunk egymásnak. Csak rámosolyogtam egy kicsit, ezzel kicsit oldva a feszültséget.
-Bocsánat kérés elfogadva -jelentette ki ő is mosolyogva, majd megpuszilt az arcomon.
Visszamosolyogtam, de ez az idilli pillanatunk sem tartott túl sokáig, mert halk lépteket hallottunk a hátunk mögül. Szorosan egymás mellé húzódtunk, megszorította a kézfejem, amibe majdnem bele is roppantak az ujjaim, de nem izgatott. Beharaptam az alsó ajkam és a léptek hangja irányába fordultam, majd hunyorogva figyelni kezdtem, ki, vagy mi fog felbukkanni. Egy viking? Egy vadász? Esetleg egy sárkány?
Egyre jobban kalapált a szívem, egyre szaporábban vettem a levegőt és feszülten meredtem magam elé. Egy árnyékot pillantottam meg, amint egyre csak közeledik afelé a hely felé, ahol mi voltunk, egy járaton keresztül. Próbáltam nem ijedt arc kifejezést vágni, nem nagyon sikerült. Fogatlan és Viharbogár továbbra is kimerülve feküdtek mellettünk, így valószínűleg ők nem tudtak volna segíteni veszély esetén. A kardomhoz kaptam, be is kapcsoltam, és erősen megszorítottam a markolatát. Az árnyék egyre csak nagyobb lett a falon, ez jelezte hogy a gazdája továbbra is közeledik felénk. Az erőlködéstől megint csöpögni kezdett a vér a hátamról, de nem foglalkoztam vele, bármennyire is fájt. Az árnyék emberalakot öltött, és meg is jelent előttünk: nem nézett ki vadásznak, de vikingnek sem. Olyan...nem is tudom igazán leírni, milyen volt. Páncélt viselt, kicsit másfélét mint amilyet én. Mögötte jött egy sárkány, akinek hirtelen nem tudtam megállapítani a faját. Előre léptem egyet, Astrid próbált visszatartani, én viszont leintettem, hogy el tudom intézni.
-Halljam ki vagy...?! -kérdeztem hangosan, kis remegéssel a hangomban. -Egy sárkányvadász? El akarod venni a sárkányainkat?
Az illető nem felelt, csak közeledett felénk, elnyúlt léptekkel. Szinte egy pillanat alatt Fogatlan előtt termett, aki rámorgott és vicsorgott. Viszont a páncélos idegent ez nem zavarta; kezét egyszer meglengette sárkányom előtt, mire az követni kezdte a szemével, aztán pedig hátra esett, és úgy viselkedett mint egy kutya. Ugyanezt megcsinálta Viharbogárral, majd felénk kezdett közeledni. Folyamatosan hátráltunk, mert féltünk, teljesen érthetően. Astrid előtt trappoltam, hogy őt ne bántsa, esetleg csak engem üssön le vagy én nem tudom mit akart velünk csinálni. Felemelte az egyik kezét és az arcom felé vette az irányt azzal. Az ujjai már majdnem érintették az állam, én viszont elkaptam a fejem.
Láthatott valamit, mert ijedten meghátrált, levette a sisakját és a nevemet motyogta.
-Hablaty? Lehetséges volna? Ennyi...hosszú év után? -tette fel az újabbnál újabb, valószínűleg költői kérdéseket, mert nem akartam válaszolni. Megemeltem a szemöldököm értetlenül, majd hátrapillantottam Astridra, hátha ő ért valamit, de csak megrántotta a vállát, így visszafordultam az idegenhez.
-T...tudnom kellene...hogy ki vagy? -kérdeztem vissza. Hátráltam még egy lépést, mire Astrid rögtön elkapta a kezem és megszorította.
-Nem... -kezdte, majd egy pillanatnyi szünet után folytatta is. -De egy anya...sosem felejt...
Kellett egy-két perc mire felfogtam, amit mondott...Akkor ő most az anyám?! Mi van?! Valaki mondjon már valamit, mert én biztos nem fogok... Sokkot kaptam, legalábbis azt hiszem, csak nem ájultam el. Hatalmasra nyitottam a szemeimet, nem értettem ezt az egészet most már. Értetlenül kapkodtam a tekintetem ide-oda, járkáltam, mert nem tudtam felfogni ezt az egészet. A nő, aki azt állította hogy az anyám, intett nekem, majd elindult valamerre.
-Gyere -súgta nekem.
Értetlenül mentem utána, mert tudni akartam hogy mi folyik itt, jelenlegi értetlenségem pedig nem kicsit zavart. Astrid viszont látszólag nem repdesett az örömtől, így el is kapta a karom, majd kicsit aggódó hangon megszólalt.
-Figyelj Hablaty...biztos hogy ez...jó ötlet? -kérdezte, aztán szorosan mellém zárkózott.
-Nem -jelentettem ki, magamat is meglepve ezzel. -De meg kell tudnom, hogy igazat mond-e
-Jó, de azért legyünk óvatosak -motyogta, majd megelőzött, így hamarabb jutott be abba a járatba, ahova az állítólagos anyám is ment.
Átugrottunk néhány sziklán, a mennyezetbe fejeltem párszor, de végül mindannyian egy hatalmas, sárkányokkal teli helyre értünk. Még mindig a barlangon belül tartózkodtunk, mégis olyan érzésem volt, mintha egy teljesen más helyen lettünk volna: középen, egy nagy szakadék szélén körbe, hatalmas jégoszlopok zárták körül a barlangot, egyébként meg mindenhol sárkányok aludtak, ettek, vagy éppen körbe-körbe repkedtek. Láttam pár olyan fajt is, amit még nem nagyon láttam élőben, esetleg a sárkányok könyvében, de voltak olyanok is, amelyekről még csak nem is hallottam. Eltátottam a szám, ahogyan Astrid is, majd hirtelen egymásra néztünk.
-Ez az...aminek gondolom? -kérdeztem az idegen nőhöz, és Astridhoz egyszerre fordulva.
-Szerintem ugyanarra gondolunk -mondta Astrid alig hallhatóan, mert el volt foglalva azzal, hogy bámulja a repkedő sárkányokat.
-Sárkányfészek -fordultam felé. -Legalábbis szerintem.
-Igen, szerintem is -mondta, majd felém fordult, de látszott rajta, hogy gondolkodik. -De akkor...ez a nő...aki az anyád, vagyis azt állítja...sárkányokat szelídít?
-Nagyon úgy tűnik -jelentettem ki, aztán hátrapillantottam Fogatlan felé, aki csak bólintott egyet, mintha tudná a választ.
-El tudod te ezt hinni? Mert én alig... -motyogta, aztán örömében elkezdett fel-alá járkálni, majd megállt velem szemben, és szinte felugrott örömében.
-Szerintem is hihetetlen -elmosolyodtam, közrefogtam a tenyereimmel az arcom és szinte önakaratomon kívül Astrid nyakába ugrottam. -Tudod, hogy ez mit jelent?
-Újabb szövetséges a harcban? -kérdezett vissza, majd kicsit eltolt magától és rám mosolygott.
-Az is -vigyorodtam el mégjobban. -Újfajta sárkányok!
